dec 20 2017

Négy könyv a történelemről

Közzétéve által Blog kategória alatt

Az utóbbi években olvasott, a szélesebb értelemben vett „történelem” területéhez sorolható könyvek közül négy különösen emlékezetes maradt számomra. Ebben az írásban megpróbálom magamnak is világosabbá tenni, miért pont ez a négy könyv hatott rám olyan mértékben, ami ennek az ismertetésnek a megírására késztetett. Felidézem azokat a momentumokat, amelyek érdekessé tették számomra ezeket a könyveket, és megpróbálom néhány mondatban körvonalazni azokat a benyomásaimat, melyeket a szóban forgó könyvek keltettek bennem. De lássuk először a könyveket és szerzőiket.

1. Paul Johnson: A modern kor – A huszadik század igazi arca (1988)

Paul Johnson angol konzervatív történész sokkönyves, világszerte ismert szerző. Számos könyve jelent meg magyarul is, többek között az 1988-ban írt Értelmiségiek  vagy az 1996-os Isten nyomában.[1] Az a könyve, amelyről itt szólni fogok, először1983-ban jelent meg Angliában, még a kommunista világrendszer összeomlása előtt; ez a későbbi kiadásokban egy új záró fejezettel történő kiegészítést tett szükségessé.[2] A könyv fő címe Modern Times, és – mint az angol nyelvű kiadás alcíme kifejezi – a „rövid” 20. század történetéről szól.  A magyar kiadás 2000-ben jelent meg, – stílszerűen  a XX. Század Intézet kiadásában -, alcíme utal a szerző szándékára: bemutatni a mögöttünk levő évszázad igazi arcát.[3] Erről az arcról sokat elárulnak az olyan fejezetcímek, mint  „Relativisztikus világ”; „Hanyatló legitimáció”; „Zuhanás”; „Ördögök”, „A rémület teremtette béke”; „Caliban királyságai”; „Kísérletezés a fél emberiséggel”, stb.

2. Niall Ferguson: Civilizáció – A nyugat és a többiek (2011)

Niall Ferguson nemzetközi hírű, ismert történész, több sikeres könyv szerzője. A Civilizáció  – A nyugat és a többiek című műve  mellett magyarul még két könyve jelent meg, melyek közül az egyikben – akárcsak Paul Johnson A modern kor-ban – megkísérli feltárni, hogy mi romolhatott el a borzalmas 20. században.[4] Ebben a könyvében Ian Morrishoz hasonlóan összehasonlítja a nyugati és a keleti kultúrák fejlődését, megpróbálja megfejteni a nyugati dominancia jelenségét, miközben arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi lehetett az oka a nyugat vezető szerepének az utóbbi néhány évszázadban. Szerinte a nyugat sikerének az oka hat olyan átütő erejű működésmód („killer applications”), amely a világnak ezen a részén vált uralkodó társadalmi szemléletté, cselekvési vezérelvvé és praxissá. Ezek: a verseny, a tudomány, a tulajdon, az orvostudomány, a fogyasztás és a munka. Könyvében bemutatja ezeknek a kialakulását, jellemzőit és dominánssá válását a nyugati társadalmakban – és az egész világon.[5]

3. Yuval Noah Harari: Sapiens – Az emberiség rövid története (2011)

Yuval Noah Harari izraeli  történész,  a Jeruzsálemi Héber Egyetem Történettudományi Intézetének tanára. Szóban forgó könyve, – amely magyarul 2015-ben jelent megnagyívű áttekintés arról a történetről, melynek során – az evolúciós elmélet szerint – egy környezetébe illeszkedő, nem túl jelentős főemlősből az egész bolygó felszínét megváltoztató és uraló lény lett.[6] A szerző az emberi létezés és az emberi jelenség alapvető kérdéseit vizsgálja, ezekre gyakran eredeti, inspiráló válaszokat vagy csupán sejtéseket fogalmaz meg. A jól olvasható, redundancia nélküli elemző szöveg az olvasót is arra készteti, hogy gondolja újra eddigi feltételezéseinket  a „Sapiens” faj megkülönböztető jegyeiről, múltjáról és jövőjéről.
Könyvének világsikerét követően lett Harari értelmiségi világsztár. A könyv tartalmát feldolgozó MOOC kurzusának 80 ezer résztvevője volt; a You Tube-ra  feltett előadásait százezrek tekintették meg, és elérhetők olyan intellektuálisan igényes webes portálokon is, mint az EDGE, a TED és az SRF Online „Sternstunde Philosophie” sorozata.[7] Könyvének világsikerétől inspirálva írta meg a folytatást, amelynek a Homo Deus – A holnap rövid története címet adta.[8]

4. Ian Morris: Why the West Rules – For Now (Miért a Nyugat dominál – mostanáig) (2010)

Ian Morris angol történész, a könyv megírásának idején a Stanford egyetem professzora, akadémiai körökben ismert szakíró. Ez a könyv az egyedüli a felsoroltak közül,  amely nem jelent meg magyarul. A könyv alcíme (The Patterns of History, and What They Reveal About the Future –  Mire következtethetünk a történelem mintázataiból a jövőre vonatkoztatva?) jelzi: a szerző nem csupán megérteni akarja  azt, hogy milyen okok vezettek a nyugati világ vezető szerepéhez, hanem olyan törvényszerűségeket próbál találni a történelemben, amelyeket extrapolálva a jövő körvonalait is megsejthetjük.[9] Ez az írás a legnagyobb ívű, hiszen a kelet és a nyugat összehasonlítását mintegy másfél millió éves antropológiai és történelmi perspektívában vázolja fel a Homo erectus – tól a Homo sapiensig terjedően. Az általa elmondott történetben az első „keleti” embercsoport a Homo erectus fajhoz sorolt pekingi ember (Homo erectus pekinensis, korábban Sinanthropus pekinensis), az első „nyugati” pedig a Neandervölgyi ember (Homo sapiens neanderthalensis).

A kiválasztott könyvek és szerzők bemutatását követően rátérek a bevezetőmben feltett kérdésre, hogy miért erre a négy könyvre esett a választásom? Ami összekapcsolja ezeket a könyveket az az, hogy mindegyikben van egy – egy  meglepő és felejthetetlen mondat, amely erősen megérintett és továbbgondolkodásra késztetett.

Paul Johnson mondata  – amely egyúttal a könyv első fejezetének nyitó sora is – így szól:

„A modern világ 1919. május 29-én kezdődött, amikor a Nyugat-Afrika melletti Principe-szigeten és a brazíliai Sobralban a napfogyatkozásról készített felvételek megerősítették a világegyetem új elméletének igazságát.”[10] A fejezet címe (Relativisztikus világ) és néhány további mondat  egyértelművé teszi, mi köze lehet a modern világ beköszöntéséhez  a világegyetem új elméletének. „Az 1920-as évek kezdetén az a hiedelem kezdett terjedni, először a nép körében, hogy immár nem léteznek abszolútumok: sem az idő, sem a tér, sem a jó, sem a rossz, sem a tudás, s legkevésbé az értékek. A relativitást tévesen, ám elkerülhetetlenül  a relativizmussal keverték össze.”[11]  Einstein – hasonlóan Galileihez, Newtonhoz és Darwinhoz – megváltoztatta ahogyan a világot látjuk és ahogyan gondolkodunk róla. A „relativitásra adott közreakció” alapvető befolyásoló tényezője lett a 20. századi történelemnek. Johnson könyve arról szól, hogy milyen is volt az így kibontakozó történelem a rövid huszadik században. Könyvének magyar kiadásához írt előszavában összegzi, a tanulságot: A huszadik század arra tanított minket, „hogy milyen veszélyekkel jár, ha túl nagy hatalom összpontosul az állam kezében….hogy tragikus következményekkel jár, ha az állampolgárokat az ideológiai tervgazdálkodás nyersanyagának tekintik. És hogy menthetetlenül elbuknak azok, akik ezeknek az ideológiáknak rendelik alá az erkölcsi törvényeket. Mert az egyén minden helyzetben erkölcsi felelősséggel tartozik tetteiért.”

Niall Ferguson figyelmemet megragadó  mondata a könyv előszavában található:

„A múltban az emberek többsége korán meghalt – vagy legalábbis erre számított -, ha pedig nem, szerettei közül többet is elveszített, mert ők tényleg korán meghaltak.”[12] Példaként említi kedvenc költőjének, John Donne – nak az életét, és idézi „Éjféli vers Luca napján, mert ez az év legrövidebb napja” című versének második versszakát, amely vers megírására egy közeli barátjának halála késztette:

Úgy nézzetek engem, ti, akik a

jövő tavasszal lesztek szeretők,

mint általános temetőt;

a szerelem-alkímia

engem már áthatott,

a semmiségből sajtolt párlatot,

hülye nyomorból, és most átadott

a nincs-nek, amely mindig visszavár,

s újjászült a hiány, homály, halál.[13]

Vas István fordítása

A halál misztériumának felidézése és az a spiritualitás, amely nem csak Donne versét, hanem a történész szerző vonatkozó sorait is áthatja, különösen emlékezetessé teszi a könyvnek ezt a részét: „Mindenkinek el kellene olvasni ezeket a sorokat – írja az idézett versszakot követően-, akik szeretnék jobban megérteni, milyen lehetett az, amikor az emberek még feleolyan  hosszú ideig sem éltek, mint manapság. A halál sokkal nagyobb úr volt, és az, hogy az embereket életük teljében kaszálta le, nemcsak azt jelentette, hogy az élet bizonytalannak és fájdalommal telinek tűnt, hanem azt is, hogy a múlt  civilizációinak építői fiatalok voltak, amikor nagy tetteiket véghezvitték.”

Harari a következőképpen fogalmazta emlékezetes mondatát:

„Az univerzumban sehol sincsenek istenek, nemzetek, pénz, emberi jogok, törvények vagy igazság, csakis az emberi lények közös képzeletében.”[14] Szerzőnk tömören és világosan exponálja: a „valóság” amelyben élünk, elképzelt világ. Életvilágunk nem egyszerűen szubjektív, amely a személyes tudatban létezik valahogy, hanem interszubjektív, azaz emberek ezreinek és millióinak közös képzeletében létezik egy hálózaton belül, amely összeköti sok egyén szubjektív tudatát. Van azonban egy árulkodó momentum, egy összemosás az idézett mondatban. Isten ugyanis – szemben nemzetekkel, pénzzel, joggal és sok egyéb mással, amelyek képzelt világunkat alkotják – létezhet az univerzumban objektív módon is, és csak az szubjektív illetve interszubjektív,  ahogyan mi erről a lehetséges létezőről képzetet alkotunk.

Ian Morris különös, meglepő mondata a következőképpen hangzik:

Rather than simply wiping Homo off the planet, the harsh condition of the  twenty-first century might act….creating an opportunity for organism with new kind of brains – in this case, brains, that merge man and machine – to replace older being.  …the apocalypse might serve our baby step toward a Singularity into a new great leap.
(Nem arról van szó, hogy az emberi faj eltűnik a fold felszínéről, inkább a 21. század kemény kihívásainak a hatására átformálódik olyan módon, hogy új típusú aggyal fog rendelkezni, amely biológiai és gépi részekből tevődik össze, és így a 21.század apokaliptikus fejleményei az eddigi apró lépések helyett lendületes ugrással repítenek bennünket a szingularitásba.)[15]

A mondat előzménye az, hogy könyvének záró fejezetében Morris prognózisa szerint az emberiség közvetlenül egy alternatíva előtt áll: vagy a szingularitás, vagy a katasztrófa következik be. Ezért a történelemben a következő 40 év lesz a legfontosabb, amelynek során alapvetőbb és mélyrehatóbb változások játszódnak le, mint az ipari forradalom idején. Közeledünk a történelem legnagyobb diszkontinuitása felé:  a következő néhány évtizedben  életünk nagyobb mértékben alakul át, mint az elmúlt évezredek során összesen.
A szingularitást lényegében  Ray Kurzweil forgatókönyve szerint képzeli el, akinek A szingularitás küszöbén című könyve magyarul is megjelent.[16] Kurzweil úgy gondolja, hogy 2045 körülre a számítógépek kapacitásának növekedése lehetővé teszi, hogy a  szén és a szilícium alapú intelligencia egyetlen globális tudatossággá olvadjon össze és szétterjedjen a kozmoszban. Lehet, hogy a számítógépek és az emberi agyak összeolvadása csupán egy átmeneti fázis lesz mielőtt a mesterséges intelligencia veszi át a Homo sapienstől a vezető szerepet,oly módon, ahogyan a Homo sapiensé  a korábbi előemberek szintjét meghaladta.

Nem az a meghökkentő, hogyan jut Morris erre a következtetésre, hanem inkább az, hogy ezt látja a katasztrófa elkerülésének egyetlen alternatívájaként. Vagy elpusztítja magát a Homo sapiens, vagy egy új fajjá transzformálódik, amely biológiai és elektronikus elemekből tevődik össze. Ezt a szcenáriót sokan  – köztük e sorok írója – nem tudják elfogadni. Hogyan lehet ettől a kényszerítő erejűnek tűnő víziótól eltérő jövőképet felvázolni? A kulcsfogalom a szingularitás másféle értelmezése lehet. Hogy a Kurzweil által elképzelt szingularitás megvalósul-e (egyáltalán, megvalósítható?), azt nem tudjuk, de a múltban legalább egy szingularitás már bizonnyal volt. Ez pedig a tudat felvillanása, az emberi szellem megjelenése. Tudatos mérlegelési képességünknek és szabad akaratunknak köszönhetően talán remélhetjük, hogy a katasztrófa és a gépvilág nem alternatíva, hanem Szkülla és Kharübdisz, amelyek között  a Homo sapiens – integritását és egyediségét megőrizve – mégiscsak képes lesz elnavigálni.

 


[1] Paul Johnson: Értelmiségiek. Európa  Könyvkiadó, Budapest, 1999.
Paul Johnson: Isten nyomában. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003.

[2] Johnson, P.: Modern Times : The World From the Twenties to the Eightiesies. Harper & Row, New York, 1983.

[3] Paul Johnson: Modern kor – A huszadik század igazi arca. XX. Század Intézet, Budapest, 2000.

[4] Niall Ferguson: A világ háborúja – A gyűlölet évszázadának története. Scolar Kiadó, Budapest, 2008.

[5] Niall Ferguson: Civilizáció – A nyugat és a többiek. Scolar Kiadó, Budapest, 2011.

[6] Yuval Noah Harari: Sapiens – Az emberiség rövid története . Animus Kiadó Kft, Budapest, 2015.  Angol nyelvű kiadás: Harari, Y. N.: Sapiens: A Brief History of Humankind. HarperCollins, New York, 2014.

[7] Conversations at Edge … Death Is Optional – A Conversation: Yuval Noah Harari, Daniel Kahneman

Yuval Noah Harari at TEDGlobalLondon: What explains the rise of humans?

Schweizer Radio und Fernsehen; SRF Online : Sternstunde Philosophie

[8] Yuval Noah Harari: Homo Deus – A holnap rövid története. Animus Kiadó Kft, Budapest, 2017.

[9] Ian Morris: Why the West Rules – For Now: the Patterns of History and What They Reveal About the Future. Profile Books, London, 2010.

[10] Paul Johnson: Modern kor – A huszadik század igazi arca. XX. Század Intézet, Budapest, 2000. 7.o.

[11] I.m. 10.o.

[12] Niall Ferguson: Civilizáció – A nyugat és a többiek. Scolar Kiadó, Budapest, 2011. 23.o.

[13] Study me then, you who shall lovers be

At the next world, that is, at the next spring;

For I am every dead thing,

In whom Love wrought new alchemy.

For his art did express

A quintessence even from nothingness,

From dull privations, and lean emptiness;

He ruin’d me, and I am re-begot

Of absence, darkness, death: things which are not.

[14] Yuval Noah Harari: Sapiens – Az emberiség rövid története . Animus Kiadó Kft, Budapest, 2015.  38.o.

[15] Ian Morris: Why the West Rules – For Now: the Patterns of History and What They Reveal About the Future. Profile Books, London, 2010. p. 618.

[16] Ray Kurzweil: A szingularitás küszöbén. Ad Astra, Budapest, 2013.

Nincs hozzászólás

szept 28 2015

Hernád, Turing, Darwin és az elme

Közzétéve által Blog kategória alatt

„ Ahol véget ér a fizikai jelenségeket értelmező képességünk,
ott kezdődik a létezés igazi titka.”

Mariusz Szczygiel: Teremts magadnak édenkertet

Hernád István a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja 2002-ben tartotta akadémiai székfoglalóját. Előadásának címe (Darwin, Skinner, Turing és az elme) utalás arra, hogy ezúttal a konstrukció kérdése kerül előtérbe: milyen ok-okozati láncolat, milyen keletkezéstörténet eredményezhette az érzések, a tudatos tapasztalat megjelenését a fizikai világban? A darwini evolúciós elmélet ugyanis olyan magyarázó keretrendszer ad a kezünkbe, amely segít abban, hogy az élő szervezetek aktuális szerkezete és működése mögött megkeressük, értelmezzük az odáig elvezető történetet. Ebben az értelemben a biológia alapvető módszere a „reverse-engineering” (tervvisszafejtés, visszamodellezés, visszafejtő tervezés, fordított mérnöki munka).[1] A szokásos mérnöki tevékenységgel szemben – amikor is valamely szerkezetet valamilyen célra megtervezünk -, a „reverse-engineering” során oksági, funkcionális magyarázatot keresünk annak tisztázására, hogy egy kész rendszer hogyan működik. Ennek a megközelítésmódnak a két alapvető kérdése – és ezek vezetik Hernádot is az elme értelmezése során – a „hogyan” és a „miért”.

Hernád előadásában három konstrukciós folyamat köré építi fel az emberi viselkedés egyre bonyolultabb összetevőinek magyarázatát. A darwini modell szerint egy adott biológiai rendszer mindenkori állapota (szerkezete és működése) egy kiindulási állapot folyamatos modifikációin keresztül vezető változássorozat eredménye. Ez hosszú időtávú, filogenetikai determinációjú folyamat, amelynek hajtóereje a szerves formák „kreatív” változékonyságának (a véletlen) és a környezet kérlelhetetlen szelekciós erejének (a szükségszerűség) az összjátéka.[2] A Skinneri modell rövid időtávú adaptációs folyamatokat (tanulás) próbál magyarázni, amelyek az egyes élőlények életidejében játszódnak le (ontológiai determináció). A Turing-modell pedig azon a feltételezésen alapul, hogy készíthető olyan gép, amely skinneri módon tanul és tudásáról dialogikus formában számot képes adni. Itt lép be a „sighting watchmaker” azaz a tudatos, tervet készítő és azt megvalósító konstruktőr, a darwini „vak órásmester” helyett.

Az első konstrukciós folyamat, a darwini ú.n. „távoli”mechanizmusok révén működik, azaz azoknak a körülményeknek a lenyomatát jelenti, amelyek az élőlény őseit formálták, segítették azokat a túlélésben és a és szaporodásban. A távoli mechanizmusok a genotípus evolúciós idejében működnek. A második típusú, skinneri konstrukció rövid időtávú adaptáció eredménye, az élőlény saját életidejében és saját erejéből történő alkalmazkodása a környezethez. Az ebben az esetben érvényesülő hatásrendszert „közeli” mechanizmusoknak is nevezhetjük, utalva ezzel arra, hogy a fenotípus életidejében határozzák meg azt, hogyan viselkedik az élőlény. A harmadik típusú, Turing-féle konstrukció tervvisszafejtés és   gépszerkesztés az első két konstrukciós folyamat részleteinek ismeretében.

Hernád az előadásban kifejtette, hogy a darwini modell nem intellektuális komplexitása vagy széleskörű érvényessége miatt fontos. Míg Newton és Einstein fizikai elméleteinek megértése intellektuális erőfeszítést igényel (különösen az einsteini modell), és feltehetően az egész univerzumra érvényesek, addig a darwini fejlődéskoncepció könnyen felfogható, és egy kicsiny bolygó aprócska szeletére vonatkozik. Ez a szeletke azonban nekünk rendkívül fontos, és – éppen az elme jelenségén keresztül – számunkra ismeretlen, különös módon kapcsolódhat az univerzum egészéhez. A Darwin elméletét övező ellenérzés nem intellektuális természetű – jegyzi meg Hernád – hanem onnan ered, hogy a vallásos világmagyarázatokban hívő emberek azt szeretnék, hogy ne legyen igaz, mert a vallásoknak meg van a maguk magyarázata az emberiség eredetére. „De még ennél is lényegesebb ok volt, hogy az elmét – vagy még inkább a lelket – olyan nem anyagi létezőnek hitték, amely kívül esik a túlélő és szaporodó gépeket formáló, teljességgel materialista darwini erők uralmán.”[3] Pedig a vallásoknak nem sok félnivalója volt a darwinizmustól – bocsátja előre érvelésének végkimenetelét – hiszen az „éppoly kevésbé bizonyult alkalmasnak a mentális állapotok létezésének, céljának vagy eredetének magyarázatára, mint bármely más fizikai elmélet, például Newtoné vagy Einsteiné.”[4] Végkövetkeztetése pedig (az előadás záró mondata) a következőképpen hangzott: „Így – bár nem hiszem, hogy okunk lenne vallásos örvendezésre vagy empirikus feltételezések megtételére – nyugodtan elmondható, hogy a darwini-turingi világ teljességgel összeegyeztethető a halhatatlan lélek létezésével.”[5]

Hogyan jutott Hernád erre a következtetésre? Érvelésének az a kiindulópontja, hogy a darwinizmus a biológiai struktúrák és funkciók létezésének, céljának és eredetének legjobb és legteljesebb magyarázata. Az itt működő „távoli” mechanizmusok oksági és funkcionális alapelvei, alapelemei részletekbe menően ismertek. A probléma a skinneri tanulásnál kezdődik, ahol a tényleges folyamatok és hatótényezők (a „közeli” mechanizmusok) nagyrészt ismeretlenek. Az ismeretlen folyamatok és struktúrák két szinten tételezhetők, amelyek nagyjából megfelelnek a kognitív idegtudomány könnyű és nehéz problémáinak.
A neurobiológiai illetve a szenzomotoros funkciók részleteiről – amelyek az első szintet jelentik – egyre többet tudunk, és nincs elvi akadálya annak, hogy a távoli mechanizmusok hoz hasonló részletességgel megismerjük azokat. A második szint, a „közeli megerősítőként” szolgáló érzések eredetéről azonban a darwini elmélet semmit sem tud mondani – állítja Hernád – és arra sincs magyarázat, hogy egyáltalán miért is érződik bármi valamilyennek. Ráadásul el lehet képzelni olyan gépet – és itt jön be a képbe a Turing próba – amely skinneri módon tanul, és ehhez egyáltalán nem szükséges éreznie! „Ezzel pedig visszajutottunk ahhoz a problémához, amely miatt a vallásos hívők ellenezték és még ma is ellenzik Darwint. A darwini, skinneri, turingi magyarázat ugyanis buta, viselkedéses magyarázat. A cselekedeteink mögött meghúzódó oksági mechanizmusokat megadja, de azt nem, miért és hogyan érzünk.  A skinneri jutalomnak nem kell jó érzést (egyáltalán: semmilyet sem kell) kiváltania ahhoz, hogy a viselkedés megerősítésének mechanisztikus funkcióját ellássa.”[6]

Végeredményben – és ezt emeli ki Hernád előadása – az általunk elképzelt (elképzelhető?) konstrukciós folyamatok (legyen az előre haladó szerkesztés vagy tervvisszafejtés, darwini, skinneri vagy turingi mechanizmus) nem tudnak számot adni a magunkfajta lények esszenciális tulajdonságáról, a tudatos tapasztalatban megnyilvánuló érzetminőségekről.
A kauzálisan magyarázható fizikai rendszerek és a közöttünk lévő különbséget sem Darwin vak órásmestere, sem Skinner tanulási mechanizmusa (a zárójelbe tett mentális folyamatokkal), sem a Turing-teszt nem képes kimutatni.

Ezeknek a következtetéseknek – amennyiben helytállóak – meghatározó szerepe lehet az emberi létezésre irányuló alapvető kérdések megválaszolása, megválaszolhatósága szempontjából.[7]  Ezért érdemes részletesebben megvizsgálni Hernád kulcs kategóriáit, az „érzés” fogalom tartalmát és a „Turing-teszt” relevanciáját az emberi jelenség értelmezésében.

Hernád „érzés/feeling” fogalma nem fedi pontosan a magyar illetve angol nyelvben használt köznapi kifejezés jelentését, de nem azonos teljesen a tudatfilozófia „kvália” (qualia) tartalmával sem. Tanulmányaiban számos szövegrész utal arra, hogy ő ezt a kifejezést a tudatos tapasztalat, a szubjektív belső világ valamennyi részelemét átható jelenség megjelölésére használja, sőt esetenként magával a tudatos tapasztalattal azonosítja. Egy 2007-ben megjelent tanulmányában[8] a következőképpen fogalmaz: „az érzés azonos a tudatossággal….a tudatosság jelentése tudatában lenni valaminek, azaz érezni valamit. A tudatosság érzés, nem több és nem kevesebb. Azok a létezők, melyek éreznek tudatosak, amelyek viszont nem éreznek, azok nem tudatosak. Hogy mit éreznek, az részletkérdés. Amit érzünk, annak a tudatában vagyunk, és amit nem érzünk, annak nem.”[9]

Egy mindössze négy oldalas írása címében és rövid összefoglalójában különösen világosan exponálja a problémát és saját pozícióját: „ Míg a működés magyarázata „könnyű”, az érzésé nehéz. …. Megpróbálom megvilágítani, hogy az érzés keletkezésének hogyanját és megjelenésének célját nem csupán nehéz, hanem egyenesen lehetetlen értelmezni. A jelentés magyarázata hasonlóképpen nehéz, mivel a jelentésben kibogozhatatlanul összefonódik a működés és a működés érzése.”[10]

A tanulmányban megfogalmazott kérdésre (Is meaning, too, just doing? – azaz: A jelentés sem lenne más, mint működésmód?) Hernád válasza egyértelmű: a jelentések különbözőségének észlelése is érzéseken alapul, tehát több mint egyszerű működés (doing). Valamely jelentést felfogni ugyanis valamilyen érzéssel jár, így a gondolkodás, a megértés, a hit, a kételkedés – minden mentális, kognitív folyamat – mindig valamilyennek érződik is.[11] Az a különbség például, melyeket a különböző leírt vagy kimondott szavak jelentései között „érzünk”, nem csupán és nem elsősorban a szavak alakja, formája illetve a hangok rezgésszáma közötti különbségeket jelenti, hanem elsősorban érzetminőségbeli különbségeket.[12] Ahogyan a látási tapasztalat érzett észlelés, ugyanúgy a fogalmak jelentései is érzett minőségek. [13] Amint az érzékelés esetében az érzékleteket szenzoros térben rendezhetjük el, úgy jogosult „szemantikai térről” beszélnünk a jelentések világában. Így persze a „nehéz”probléma aztán még nehezebbé válik, hiszen az érzésminőségek nem csupán az érzékszervi tapasztalatokat illetve érzelmeket, hanem a jelentések világát is átszövik.[14]

Az ézetminőségek – azaz a tudatos tapasztalat – problémájának másik jellegzetes hernádi megközelítésmódja a Turing-tesztből indul ki. A téma egyik legrészletesebb és legátfogóbb kifejtése egy 2011-ben megjelent tanulmányában olvasható.[15] Turing alapfeltételezése az volt, hogy mi, emberek kognícióra alkalmas gépek vagyunk, gondolkodásunk, megértésünk, intelligenciánk egy számítógép programhoz hasonlóan algoritmusokra bontható, és ha megtaláljuk ezt a programot, készíthetünk olyan gépet, amely tőlünk megkülönbözhetetlen. (Az emberi elmeműködésnek ebből a komputációs felfogásából eredeztethető a mesterséges intelligencia ú.n. erős koncepciója (Strong AI), a komputer-funkcionalizmus, illetve ehhez kapcsolódóan a fizikai szimbólumrendszer hipotézis.) A teszt verbális dialógus során realizálódna (eredeti verzióban képernyőn keresztül bevitt illetve megjelenő szövegekkel), és az a rendszer, amely ebből a szempontból megkülönbözhetetlen lenne egy humán partnertől (Turing-megkülönböztethetetlenség), rendelkezne az intelligencia és a gondolkodás attribútumaival.

Searle „kínai szoba” gondolatkísérlete megkérdőjelezi ezt a felfogást, ugyanis elég meggyőzően bemutatja, hogy a kizárólag meghatározott szabályok szerint végzett szimbólum manipuláció nem vezethet megértéshez.[16] Searle úgy gondolja, hogy gondolatkísérlete egyértelműen cáfolja az elme komputációs elméletét. Hernád viszont úgy látja, hogy Searle csak azt bizonyította, hogy az emberi kogníció nem alapulhat csupán és kizárólag szimbólum manipuláción. De mi az, ami hiányzik a rendszerből? Hernád szerint a szimbólumok hozzákapcsolása (szimbólum-lehorgonyzás)[17] a mögöttes szenzomotoros képességekhez, az, hogy a szimbólumok konkrét objektumokra, akciókra, eseményekre, állapotokra, folyamatokra illetve kategóriákra utaljanak! Az embernek megfelelő gépezet tehát nem pusztán komputer, hanem egyúttal robot is, amely realizálja az emberi kognícióval kapcsolatos szenzomotoros működések teljes spektrumát. Ez a szenzomotoros „know-how” dinamikus és analóg, szemben a komputáció szimbolikus és digitális folyamataival.[18] Az ily módon kiegészített Turing teszt (The Robotic Turing Teszt, T3) szemben a pusztán szimbólum feldolgozáson alapuló teszttel (T2) már nagyobb eséllyel felelne meg a próbán. De lehet, hogy még ez sem lenne elegendő annak eldöntésére, hogy a teljes know-how[19] mögött van-e valójában megértés és jelentés. Olyan gépezetre lenne szükség, ami teljesen azonos velünk, azaz nem csupán a verbális szimbólummanipuláció (T2) illetve a szenzomotoros képességek területén (T3) rendelkezik ugyanazokkal a képességekkel, mint mi, hanem a neuronok szintjén is. Ez lenne a Hernád-féle „neurobehavioral Turing Test” (T4).[20] A magyarázati szakadék áthidalására azonban a T4 sem alkalmas. Nem változtat ugyanis azon a tényen, hogy az érzések nem illeszkednek a tisztán fizikai világképhez. Míg a könnyű problémák esetében nincs okunk kételkedni a teljes körű kauzális magyarázat lehetőségében, az érzések esetében nem tűnik kézenfekvőnek egy majdani tisztán fizikai, természettudományos magyarázat. Érezzük, hogy a kogníció és általában a mentális működések leírása nem kielégítő a működések, a viselkedés bármily pontos meghatározásával. Sem valamely program működésének implementációja valamely fizikai bázison – legyen az akár az agy neurális/molekuláris struktúrája -, sem bármely más fizikai folyamatsor nem képes a szellemi szféra működését számunkra intuitíve megfelelő módon magyarázni. A tudatos érzések keletkezésének magyarázatához sem a szimbólumok alakja illetve azok láncolatának mintázatai, sem a molekulák és ionok szerkezete és a belőlük szerveződő halmazok dinamikájának tanulmányozása nem visz közelebb.

Az anomália a folyamatok kauzális láncolatának a (látszólagos?) folytonosság-hiányában mutatkozik. Searle megfogalmazásában: „A tudatosság esetében a kauzális visszavezethetőség nem jár együtt ontológiai redukálhatósággal. ” (Ez az érvelés azonban csak a naturalista-monista szemléletből következő vélemény. Az ontológiai visszavezethetetlenség ugyanis joggal ébreszthet kételyeket a kauzális visszavezethetőség iránt is, ahogyan az Hernád érvelésében is rendszerint nyomon követhető.) Ráadásul az ok-okozati összefüggés az agyban lejátszódó fiziológiai-molekuláris folyamatok és a tudatos tapasztalatok viszonylatában mindkét irányban tisztázatlan. Nem tudjuk, hogyan emelkedik ki (hogyan emelkedhet ki, kiemelkedhet-e egyáltalán) kizárólag fizikai kölcsönhatásokból a tudatosság érzése, és még kevésbé világos, hogy ez hogyan hat vissza a fizikai világra. (Ezt a hatást nevezi Hernád ironikusan „távmozgatásnak.”) „Könnyű lenne megoldani a problémát – írja – ha léteznének pszichokinetikus erőhatások a világban, az elektromágneses, gravitációs és atomi (erős és gyenge) kölcsönhatásokkal párhuzamosan. Ebben az esetben az érzés egy további független erőként funkcionálna, és kauzális szerepe magyarázható lenne. A probléma az, hogy ilyen pszichokinetikus erőhatások nem léteznek. Sőt, – a pszichokinézis bizonyíthatatlanságától eltekintve is -, az ismert fizikai kölcsönhatások nem csupán elegendőek minden fizikai jelenség és folyamat magyarázatára ( legyen szó galaxisokról , atomokról, gőzgépekről, szervekről vagy szervezetekről), de nem is hagynak helyet másféle erők számára.”[21] Ha epifenomenalista álláspontra helyezkedünk (feltételezzük, hogy az érzéseknek nincs önálló oksági erejük, csak „úgy vannak”), az ugyan – látszólag – megszünteti az egyik oksági-magyarázat problémát, de újabb nehéz kérdéseket vet fel. Például azt, hogy egyáltalán, miért vannak érzések? Tovább bonyolítja a helyzetet a Libet kísérlet, miszerint az akaratlagos mozgások készenléti potenciáljának megjelenése kimutatható, még mielőtt tudatosodna bennünk a mozgatási szándék![22] Ez a késleltetett korreláció úgy is értelmezhető, hogy az érzés (szándék, döntés, elhatározás) nem csupán egy, a tényleges fiziológiai folyamatokkal párhuzamosan fellépő, de tényleges kauzális hatással nem rendelkező epifenomén, hanem a tényleges működések tisztázatlan szerepű utóhatása. Szabad akarattal rendelkező, alternatívákat megfontoló, felelős döntésekre képes lények helyett csupán biokémiai automaták, előre programozott robotok lennénk? Lehet, hogy az a kétségtelen bizonyosságunk, miszerint azért teszünk meg bizonyos dolgokat, mert úgy érezzük, hogy meg szeretnénk azokat tenni, csupán illúzió? Csupán abban lehetünk biztosak, hogy azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyeket megteszünk, olyan érzésünk keletkezik, hogy azokat meg szeretnénk tenni?[23]

Hernád nem rejti véka alá saját elfogultságait, érvelése azonban (csaknem) mindig a természettudományos kereteken belül marad. Ez a megközelítésmód meggyőzővé és hitelessé teszi azokat az észrevételeit, amelyekkel a tudatos tapasztalat természettudományos értelmezésének a korlátaira hívja fel figyelmünket. Ez ugyanakkor olyan (tudatosan vállalt) korlátokat is jelent számára, amelyek más nézőpontokból (a mai természettudományos paradigma behatárolásait figyelmen kívül hagyva) meghaladhatók. Saját elfogultságainak nem csupán tartalmát, hanem státuszát is pontosan megfogalmazta egy rádióinterjúban: „Monisták vagyunk, és elhisszük a szívünkben hogy az akarat az anyag, de nem látjuk, hogy hogyan anyag.”[24] Materialista monistaként ő is hisz egy, a fizikai világkép keretein belüli, jövőbeli teljeskörű kauzális magyarázat lehetőségében. Bár meggyőzően érvel amellett, hogy az egyre komplexebb és szofisztikáltabb Turing próbák sem alkalmasak az érzetminőségek megragadására, úgy gondolja, hogy ez nem azért van, mert az érzés valami misztikus fenomén lenne, és ez eleve kizárna egy meggyőző fizikalista magyarázatot.[25] Esetenként az ontológiai naturalista szemléletében rejlő feltételezések kész tényekként jelennek meg tanulmányai egy-egy mondatában. Például: „Biztos, hogy az agy – a működésmódokon túl – az érzéseket (és így a jelentéseket is) létrehozza – valahogyan.”[26] „A genetika, a biokémia, az anatómia, a fiziológia, a fejlődés-és evolúciós biológia minden életjelenség magyarázatára képes a négy alapvető fizikai kölcsönhatással, és ezek az erők kétségtelen, hogy elegendőek az érzetminőségek létrehozására is.”[27] „Az érzések létezése kétségtelen. És az is bizonyos, hogy ezek „azonosak” invariáns neurális korrelátumaikkal, (jóllehet ennek az azonosságnak a magyarázata és elképzelése meghaladja lehetőségeinket).”[28]

Hernád világnézeti előfeltevései akkor is megmutatkoznak, amikor a mentális és a materiális jelenségek kölcsönhatásairól gondolkodik. Leszögezi: A szellemi szféra hatása az anyagira csupán pszichokinézis feltételezésével lenne értelmezhető, ilyen erőhatások azonban kimutathatatlanok, tehát nem léteznek és nem is létezhetnek. Az ismert négy alapvető erővel minden megmagyarázható a világegyetemben, és ezek nem is hagynak teret másféle feltételezett erőknek.[29] Ez az érvelés azonban csupán a materialista-monista világértelmezés jelenlegi szintjén belül érvényes. Ugyan miért ne lehetne feltételezni, hogy a tudat a négy alapvető kölcsönhatáson túl önálló entitás, hatóerő az univerzumban? Miért ne létezhetne olyan erőhatás, amely jelenlegi eszközeinkkel nem detektálható, vagy fizikailag egyáltalán nem is mérhető? És ha ez az erő nem illeszthető a fizikai világba felülről lefelé, mert – Hernád ironikus szóhasználata szerint – „távmozgatást” kellene feltételeznünk (ami ugye képtelenség), akkor mégis hogyan jelenhet meg a másik irányból, alulról felfelé?

Mint oly gyakran megfigyelhető az ontológiai naturalisták szövegeiben, Hernádnál is megjelenik olykor Descartes árnyéka. Érveléseinek néha dualista színezete van és felbukkan a perszonifikáció is – az agyműködés bizonyos aspektusainak megszemélyesítése. Világosan nyomon követhető ez például a következő sorokban: „A probléma az, hogy az agyfunkciók a mi működésmódjaink. Amit a szív, a tüdő, a vese végez, tisztán mechanikai és kémiai mozgások, míg amit az agy elvégezni képes, megegyezik azzal, amire mi vagyunk képesek. Az agy know-how-ja a mi[30] know-how-nk.”[31] De mi és ki ez a mi, hol van az agyban vagy az agyhoz képest és mi módon működik, ha nem (csupán) fizikai/kémiai mozgásokat végez?

Ami a szimbólumlehorgonyzás problémáját illeti, Hernád világosan megfogalmazza az alapvető kérdéseket: A jelentés létrehozásához elegendő-e a szimbólumok valamiféle kapcsolódása az agy szerkezeti elemeihez illetve funkcionális dinamikájához?[32] Vajon a jelentés sem több mint know-how, azaz szimbólum manipuláció + szenzomotoros dinamika + molekuláris kölcsönhatás sorozatok?[33] Vajon a mindenkori kauzális magyarázatok csupán a know-how magyarázatára lesznek képesek vagy a jelentés értelmezésére is? Hernád sejtése az, hogy soha semmilyen módon nem tudjuk értelmezni kauzálisan a tudatos tapasztalatot. Még arra sem leszünk képesek, hogy kétséget kizáróan bizonyítsuk, hogy az érzetminőségek megjelentek egy általunk létrehozott rendszerben. Mindebből viszont az is következik, hogy a szimbólumlehorgonyzásnak a jelentés létrehozásához nem csupán – és talán nem elsősorban – a szenzomotoros illetve molekuláris mozgások fizikai terében, hanem az érzetminőségek szemantikai, mentális terében is meg kell történnie.

Hernád többször hangsúlyozza, hogy a „nehéz probléma” nem metafizikai jellegű – legalábbis a kognitív tudomány számára, és ebben – ami a kognitív tudományt és általában a tudományt illeti -, bizonyára igaza van. Ugyanakkor a tudatos tapasztalatok, a jelentés és az érzetminőségek tudományos elemzése során a háttérben mindig jelen van és gyakran explicit formában is megjelenik a metafizikai dimenzió. Különösen jellemző ez Hernádnak e tárgyban írt tanulmányaira. Doing, Feeling, Meaning And Explaining című írásának záró félmondata, miszerint az érzés problémája az oksági magyarázatok végzete lehet,[34] ennek a metafizikai dimenziónak a felidézése. Nyitva hagyja a kérdést: gépek vagyunk, vagy biológiai működésmódunk a „természetes,” fizikai folyamatok fölé emelkedő transzcendens minőséget foglal magában, és talán ez az anyag fölé emelkedő szellemi szubsztancia az univerzum önálló, különleges ereje?

 


[1] Forward and Reverse Engineering. In a sense, all of biology is reverse engineering: In forward engineering, we build artificial systems that do useful things (as in ordinary robotics) and in reverse-engineering we try to give a causal explanation of how an already-built system works (as in cognitive robotics). All biological systems were “built” by the Blind Watchmaker (evolution). So the explanatory task of biology is to reverse-engineer what evolution built, in order to explain how it works: functionally, causally. Often this requires building real or virtual models to test whether or not our causal explanations actually work. In: Harnad, S. and Scherzer, P. (2008) First, Scale Up to the Robotic Turing Test, Then Worry About Feeling. Artificial Intelligence in Medicine 44(2): 83-89

[2] A számos könyv közül, melyek ezzel a témával foglalkoznak e sorok írójának véleménye szerint különösen figyelemre méltóak a következők:: Dawkins, Richard: Az önző gén. Budapest, Gondolat, 1986. ; Jacques Monod: Zufall und Notwendigkeit. Philosophische Fragen der modernen Biologie. Piper, München, 1971.; Maynard Smith, John–Szathmáry Eörs: A földi élet regénye. Budapest, Vince Kiadó, 2000.

[3] U.o. p. 527.

[4] Hernád István (2002): Darwin, Skinner, Turing és az elme. In: Magyar Pszichológiai Szemle, 57, (4), 521-528.

[5] U. o. p. 527.

[6] U. o. p. 527.

[7] Az emberi létezés alapkérdéseit talán a legtalálóbban és legátfogóbban Kant fogalmazta meg: „Das Feld der Philosophie in dieser weltbürgerlichen Bedeutung lässt sich auf folgende Fragen bringen: 1. Was kann ich wissen? 2. Was soll ich tun? 3. Was darf ich hoffen? 4. Was ist der Mensch?

[8] Harnad, Stevan and Scherzer, Peter (2007) First, Scale Up to the Robotic Turing Test, Then Worry About Feeling. In, Proceedings of AAAI 2007 Fall Symposium on AI and Consciousness, Washington DC, 08 – 11 Nov 2007. American Association for the Advancement of Artificial Intelligence.

[9] „Consciousness is Feeling … To be conscious of something means to be aware of something, which in turn means to feel something.  Hence consciousness is feeling, no more, no less. An entity that feels is conscious; an entity that does not feel is not. The rest is merely about what the entity feels. What it is feeling is what it is conscious of. And what it is not feeling, it is not conscious of (Nagel 1974; Harnad 2003).”

[10] Harnad, Stevan (2011) Doing, Feeling, Meaning And Explaining. [Conference Paper]

[11] … differences in meaning are also felt differences… They are also differences in what I feel: It feels like something to mean something. It also feels like something to think, believe, understand or doubt something.

[12] Surely the differences among the things we say and mean are not just differences in the shapes of the words (or what they sound like)? Rather, differences in meaning are felt differences too

[13] Yet we know that we can sense what we are meaning as surely as we can sense what we are seeing. And “sensing” is just a synonym of “feeling,” here.

[14] So the “hard” problem of explaining how and why we feel is even more pervasive than sensory and emotional experience. Semantic sense is afflicted with it too.

[15] Harnad, Stevan (2011) Minds, Brains and Turing. Consciousness Online, 3

[16] A téma részletes kifejtése és továbbgondolása: Searle, J. R.: Twenty-one years in the Chinese Room. In: Philosophy in a New Century. Selected Essays. Cambridge University Press, Cambridge, 2008. illetve Harnad, S. (1989) Minds, Machines and Searle. Journal of Theoretical and Experimental Artificial Intelligence 1: 5-25.    

[17] Egy ilyen rendszer közvetlenül lehorgonyozna egyes szimbólumokat a világban, felhasználva a szimbólumok jelentette tárgyak észlelésének, megkülönböztetésének, kategorizációjának és manipulációjának képességeit. A többi szimbólumot azután közvetve, a már lehorgonyzott szimbólumokból álló propozíciók alapján lehetne meghatározni.

[18] Sensorimotor capacities are not computational but dynamic, so some of the underlying mechanisms producing this know-
how must be dynamic (i.e., analog], rather than just computational (i.e., digital, symbolic]. And hence cognition is not just
computation.

[19] A know-how Hernád féle értelmezése az alábbi szövegrészben található: But we still haven’t said what makes English meaningful to Searle. His English symbols refer to objects, actions, events, states and traits in the world; and Searle can recognize, identify, manipulate and otherwise interact with those objects, etc., including being able to name, describe and reason about them – in English. Let’s call that know-how: Searle – or, rather, Searle’s brain — has the know-how to pass T2 and T3 in English. Sensorimotor capacities are not computational but dynamic, so some of the underlying mechanisms producing this know-how must be dynamic (i.e., analog], rather than just computational (i.e., digital, symbolic]. And hence cognition is not just computation. In: Harnad, Stevan (2011) Minds, Brains and Turing. Consciousness Online, 3 , p. 4.

[20] A neurobehavioral-Turing teszt részletesebb leírása: But does robotic indistinguishability from any of us mean total indistinguishability? This is the point at which those who have been burning to bring the brain into this discussion all along can remind us that, after all, although we don’t actually test it when we are mind-reading one another every day, the presumption is that what makes us all pretty much the same is not just that we behave indistinguishably from one another, but that we all have roughly the same brains (2]. So there is, in principle, a Turing Test that is even more exacting than T3, and that is the neurobehavioral Turing Test, T4: The candidate must be totally indistinguishable from us not only in its verbal performance capacity (T2] and its sensorimotor performance capacity (T3] but also in its neurobehavioral performance capacity. After all, what the brain does internally is just as observable (especially today, in the era of brain imagery] as what the body does externally. Why would any good empirical scientist want to ignore observable data?

[21] w In: Doing, Feeling, Meaning And Explaining. [Conference Paper] p. 2-3.

[22] Benjamin Libet:. 1985. Unconscious cerebral initiative and the role of conscious will in voluntary action.

Behavioral and Brain Sciences 8: 529-566.

[23] Yet, although it may be an illusion that some of the things I do, I do because I feel like it, it is certainly not an illusion that it feels like some of the things I do, I do because I feel like it. Minds, Brains and Turing. Consciousness Online, 3 . p. 9.

[24] Arcvonások – Hernád István professzor, MR. 2013. január 15.

[25] So whereas it may well be that our T2, T3 or T4 candidate really feels — and surely real people with brains do — nothing in the causal explanation of the T2, T3 or T4 know-how will explain how or why we feel. I don’t think that this is because feeling is mystical, or even because the right causal explanation would not “capture” feeling. It’s just that whereas causal explanation explains how it captures know-how, it cannot explain how it captures feelings. In: Harnad, Stevan (2011) Minds, Brains and Turing. Consciousness Online, 3 . p. 10.

[26] It’s surely true that the brain causes both doing and feeling (and hence also meaning), somehow. In: Harnad, Stevan (2011) Doing, Feeling, Meaning And Explaining. [Conference Paper] p. 4.

[27] Genetics, biochemistry, anatomy, physiology, and developmental and evolutionary biology are managing to explain all known properties of life using only the four known forces. …. They no doubt suffice to generate feeling, somehow…
In: Harnad, Stevan and Scherzer, Peter (2007) First, Scale Up to the Robotic Turing Test, Then Worry About Feeling. p. 3.

[28] The existence of feelings is not in doubt. The “identity” of feelings with their invariant neural correlates is also beyond doubt (though it is also beyond explanatory reach, hence beyond comprehension). In: Harnad, Stevan and Scherzer, Peter (2007) First, Scale Up to the Robotic Turing Test, Then Worry About Feeling. p.5.

[29] There would be an easy solution if there were psychokinetic (mind-over-matter) forces in the world, alongside ordinary electromagnetism, gravitation and atomic forces. Then feelings could be an independent further force, and their causal role would be measurable and explainable. But there aren’t any psychokinetic forces (despite generations of parapsychology experimentation seeking to detect them). And even aside from the fact that there’s no evidence for psychokinesis, not only are the known physical forces already enough to get anything that needs doing done as well as explained (whether the doings are those of a galaxy, an atom, a steam engine, an organ or an organism), but there isn’t even any causal room left for any forces beyond the known ones. In: Doing, Feeling, Meaning And Explaining. [Conference Paper] p. 2-3.

[30] A tanulmányíró kiemelései.

[31]The trouble is that the functions of the brain are our functions. What hearts, kidneys and lungs can do is mainly mechanical and chemical – pump blood or air, filter fluids, and so on – whereas what brains can do is what we can do. Their know-how is our know-how. In: Minds, Brains and Turing. Consciousness Online, 3 . p. 8.

[32] Is grounding, then, the same thing as meaning?b In: Minds, Brains and Turing. Consciousness Online, 3 . p. 5.

[33] But here I want to refocus on the much harder question of whether or not meaning is just know-how. We are no longer talking about whether computation alone could pass T2, nor whether, if it could, this would mean that the candidate understood and meant what it said. We are at T3 level, and the candidate is no longer just a computer, computing, but a robot, a dynamical system, doing not only computation, but also sensorimotor transduction, and perhaps a lot of other essential internal dynamic processes in between as well. In: Minds, Brains and Turing. Consciousness Online, 3 . p. 6.

[34] „…feeling seems to be causal explanation’s nemesis.”

Nincs hozzászólás

szept 22 2015

Hernád István a tudat értelmezésének nehéz problémájáról

Közzétéve által Blog kategória alatt

We can stretch “behavior” to include not only everything a person does, but also everything his brain does, and even everything the molecules in his brain do. But if that isn’t enough – if internal “effects” are still more elusive than that -then one must agree with Dennett that there seems to be no basis for continuing to call such effects “physical” at all…

Harnad, S. : Minds, Machines and Searle

„Mi, állatok, az ismert világ­egyetem legbonyolultabb és legtökéletesebben megtervezett gé­pezetei vagyunk. …Túlélőgépek … – programjukat vakon követő robotszerkezetek, akiknek az a dolguk, hogy megőrizzék a géneknek nevezett önző molekulákat. Ez a felismerés még mindig megdöbbenéssel tölt el. Noha már évek óta tudom, valójában még nem tudtam teljesen elfogad­ni. Remélem, sikerül másokat is meghökkentenem.”[1] Ezeket a sorokat Richard Dawkins írta le első világsikerű könyve, Az önző gén előszavában. Az angol természettudós megdöbbent rácsodálkozását átérezve és megértve, gép-metaforáját továbbgondolva találunk azonban egy még meghökkentőbb dolgot. Mi emberek ugyanis különös gépek vagyunk: olyan tulajdonságokkal rendelkezünk, amelyekkel egy gép – mai tudásunk szerint – nem rendelkezhetne![2] Erre a megoldhatatlannak tűnő problémára utalnak az ezen írás mottójaként választott mondatok: „A viselkedést (a gép működésmódját[3]) kiterjeszthetjük úgy, hogy az nem csupán azt foglalja magában, amit egy ember tesz, hanem mindent, ami az agyában történik, beleértve a molekuláris kölcsönhatásokat is. Ha azonban még ez sem elég a belső folyamatok megragadására, akkor egyet kell értenünk Dennett-el, hogy ez esetben láthatóan semmi nem indokolja, hogy az ilyen folyamatokat továbbra is fizikainak nevezzük.”[4]
Az idézet Stevan Harnad, az angliai University of Southampton és a kanadai Université du Québec à Montréal professzorának egyik tanulmányából való, akit évtizedek óta foglalkoztat ezeknek a megragadhatatlannak tűnő belső folyamatoknak a mibenléte.

Harnad a kognitív tudomány élvonalában számon tartott kutató. Publikációi közül néhány magyar nyelven is hozzáférhető, ezeken a neve Hernád Istvánként van feltüntetve (általában hivatkozni is így szoktak rá Magyarországon), utalva a világhírű tudós magyar származására. Hernád nem csupán a kognitív tudomány szakmai köreiben ismert személyiség. Mérvadó résztvevője annak a polémiának is, amely az elme mibenlétének, illetve test és elme viszonyának az értelmezése körül zajlik, és amelynek résztvevői – a teljesség igénye nélkül – olyan személyiségek, mint Thomas Nagel, John Searle, Jerzy Fodor, Daniel Dennett, Wolf Singer, Steven Pinker, Merlin Donald, Raymond Tallis, Owen Flanagan és mások. Ez a vita nem ma kezdődött, és úgy tűnik, hogy beláthatatlan ideig velünk is marad.

Hernádnak a vitában elfoglalt álláspontja magyarul is olvasható Az elme magyarázata: kemény dió című értekezésében. Az írás annak az előadásának a szövegén alapul, amelyet az MTA Székházban Az agy és tudat témakörben szervezett interdiszciplináris fórumon tartott, 2001-ben.[5] Már a tanulmány címe jelzi Hernád pozíciójának egy lényeges elemét: azonosul azzal a felfogással, amely a kognitív tudomány témái közül a tudat kérdését kiemelten „nehéz problémaként” definiálja, míg az összes többit – legalábbis ehhez viszonyítva – „könnyű problémákként”[6]. De mi is ez a nehéz probléma, és miben áll a nehézsége? A mentális és a fizikai világnak az emberi gondolkodás számára – feltehetően ősidők óta – természetesnek tűnő szétválásáról és ezek viszonyáról van szó, amelyet gyakran jelölnek test-elme illetve test-tudat problémaként is. „A probléma akkor jelentkezik – írja Hernád -, amikor bizonyos fajta “dolgokat” (mentálisakat) megpróbálunk másfajta dolgokkal (fizikaiakkal) összekapcsolni. Tudjuk, hogy a fizikai dolgok nem egyszerűen “testek”, hanem anyagból és energiából állnak, olyasmiből, amit a fizikusok (kémikusok, biológusok és mérnökök) vizsgálnak, és megpróbálnak szokásos funkcionális, oksági magyarázataikkal (pl. a lendület átadása egyik biliárdgolyóról a másikra, a kémiai reakciók, a májfunkció) megértetni velünk. Azt is pontosan tudjuk, mik a mentális “dolgok”: az, ami éber állapotunkban a fejünkben történik, vagyis gondolatok, tapasztalatok, érzések.   A probléma pedig a következő: hogyan illesszük össze e kétfajta dolgot. Azonos természetűek lennének? A gondolatok/tapasztalatok/érzések is valamilyen módon anyag és energia lennének? Ha igen, akkor hogyan?”[7] Ezen a helyen Hernád beilleszt egy zárójelbe tett mondatot: „Itt kis szünetet tartok, és hagyom az olvasót elgondolkodni a kérdésen, hátha mirabile dictu elfogadható választ talál e problémára, amit eddig még senki nem tudott megoldani!”; ez a megjegyzés ironikusan jelzi a probléma lételméleti, egzisztenciális súlyát és esetleges megoldásának csekély valószínűségét is.

Az ezt követő alfejezetben (Hogyan és miért nem vagyunk zombik?) kifejti, hogy a test-elme viszony – és ez érvelésének kulcseleme – tulajdonképpen érzés-funkció problémaként ragadható meg. A funkcionális magyarázatok pedig mindig kauzálisak, ezért „az anyag és az energia, a szerkezet és a működés szabta természetes határokon, vagyis a fizika, a biológia és a műszaki tudományok szolgáltatta elméleti kereteken belül mozognak.”[8] Sajnos azonban valamilyen számunkra (eddig?) felfoghatatlan módon mentális állapotaink, gondolataink, tapasztalataink, érzéseink mindig kimaradnak ebből a fizikai leírásból. „Ha egy érzést próbálunk meg funkcionálisan magyarázni, kiderül, hogy a funkció egész jól megragadja az ok-okozati viszonyt (még szerencse!), de az érzés valahol félúton lemarad, nem kap magyarázatot.”[9] És itt jön kapóra a zombi-metafora. A természettudományos magyarázatok ugyanis azt a képet rajzolják ki, hogy, – bár nagyon bonyolult értelmi és nyelvi készségekkel rendelkező – de mégiscsak érzések nélküli gépek, „zombik” vagyunk, holott mindenki a szó szoros értelmében „érzi”, hogy ez nem így van. A probléma nehézsége akkor jelentkezik, ha meg akarjuk magyarázni, hogyan és miért nem.  Annyit tudunk csupán „biztosan”, hogy a mentális és a fizikai dolgok korrelálnak egymással, de a korreláció nem magyarázat arra, hogy hogyan illeszkednek a mentális jelenségek a fizikai világba.

A szóban forgó tanulmány azért is megérdemli figyelmünket, mert szerzője bemutatja a legismertebb kortárs megoldási kísérletek egy részét, és ezek kritikai értelmezését adja. Először az amerikai neurobiológus Damasio nézeteit ismerteti, The Feeling of What Happens [kb. “Érezni, mi történik”][10] című könyvében kifejtett elképzelései alapján. (Ennek az alfejezetnek a címe Damasio tévedése: mozgások, érzelmek és nem érzett érzések ironikus utalás a szerző korábbi (magyarul is megjelent) könyvének címére, amely azt sugallta, hogy Damasio – nak sikerült megcáfolnia Descartes dualista koncepcióját.)[11] Hernád elismeri, hogy a szóban forgó könyv számos új, neurobiológiai és klinikai szempontból érdekes adatot és értelmezést tartalmaz az érzésekkel, különösen az énfogalom (self) érzésével korreláló agyterületekről.[12] A könyvben ismertetett kutatási eredmények alapján újabb funkcionális modellek is tervezhetők, amelyek részletesebben tudják a self érzésével együttjáró neurofiziológiai folyamatokat bemutatni. Ezek azonban semmivel sem járulnak hozzá annak a problémának a megoldásához, hogy hogyan és miért emelkedik ki ezekből a fizikai folyamatokból a self tényleges érzése. „Damasio mindenképpen alulról felfelé haladó folyamatként akarja magyarázni az érzéseket …. egészen azokig a legmagasabb rendű érzésállapotokig, amelyek például a filozófus Descartes-ra jellemzőek, mikor az elme természetéről gondolkodik. Az e hierarchiában történő változásokat könnyű megmagyarázni, a nehézség ott kezdődik, hogy megmagyarázzuk, miért is érezzük ezeket egyáltalán. Másképpen fogalmazva tehát a kritikus átmenet az érzések és az érzésnélküliség között van, és ez az, ami felett Damasio teljes mértékben elsiklik. …. kétértelműen használja az érzelem fogalmát, hogy áthidalja az érzések és az érzések hiánya közti áthidalhatatlan szakadékot.”[13] Damasio tévedése tehát – Hernád értékelése szerint – a nehéz probléma könnyűvé transzformálásában rejlik.

Ezt követően az Edelman és Tononi szerzőpáros A Universe of Consciousnessben [kb. “A tudat világa”] című (és már címében is nagyigényű) művében leírt tudatértelmezési kísérlet kritikája olvasható.[14] Bár a szerzők – írja Hernád – azt ígérik, hogy nem fogják megkerülni a kérdést, mégis ez történik amikor „nemes egyszerűséggel kikerülik az érzések nehéz problémáját. Bemutatnak néhány nagyon érdekes megosztott és visszacsatolásos hálózat modellt, amelyek szerintük jelentős funkcionális képességekkel rendelkeznek. Azt is részletesen ecsetelik, hogy a hálózatok sok tekintetben mennyire hasonlítanak az agyra. Mindez nagyon fontos és izgalmas, de megmarad a működés szintjén. Továbbra is marad tehát a feszítő kérdés: hogyan és miért jönnek be a képbe az érzések (ha nem a már megszokott titokzatos, megmagyarázatlan korrelációkkal). Mivel e kérdésre nem adnak választ, Edelman és Tononi munkája pusztán hermeneutikai gyakorlatnak minősül: az érzésekkel korreláló funkcionális mechanizmust úgy értelmezik, mintha az maga az érzés volna, vagyis mintha az érzésre funkcionális magyarázatot találtak volna, holott valójában csak az érzéssel titokzatos módon korreláló működésekre találtak, semmi másra.” Hernád rámutat arra, hogy azok a modellek, amelyekkel a szerzők operálnak, valójában nem adnak számot arról, mi a különbség egy optikai transzducer és a valódi látás között. Egy optikai transzducerre (például a fotocella) és az emberi látásészlelésre egyaránt jellemző a környezet fizikai paramétereiben bekövetkező, éppen észrevehető változásokra történő válaszadás, de az emberi látás esetében ennél sokkal többről van szó. A különbség az emberi észlelő és bármilyen gépi rendszer – és sajnos ebbe a kategóriába kell sorolnunk az agyat is – között abban áll, hogy az előbbi tudatában van annak, hogy észlel és ez magában foglalja azt a tapasztalatot is – bármi legyen is az – hogy milyen érzés valaminek az észlelése.

Colin McGinn The Mysterious Flame (kb. „A rejtélyes ragyogás”)[15] című művében kifejtett gondolatainak elemzése során Hernád kritikája elsősorban McGinn episztemológiai pesszimizmusára irányul. McGinn szerint ugyanis a nehéz probléma annyira nehéz, hogy
megoldása meghaladja az értelmünket. Sőt, még arról sem lehet elképzelésünk, hogyan nézne ki, hogyan kellene kinéznie egy megoldásnak. Hernád ezt vitatja. „Hogy feltételezéseinek valami alapot adjon, McGinn-nek legalább nagy vonalakban fel kellene vázolnia, hogyan is nézne ki a kemény probléma megoldása, hogyan és miért is lenne ez a jó megoldás, még akkor is, ha nem érezzük annak…… Ha valóban létezik az érzéseknek funkcionális magyarázata, legalább arra képesnek kellene lennünk, hogy megfogalmazzuk (és ellenőrizzük), még ha agyi képességeink korlátozottsága miatt a megfogalmazás és az ellenőrzés nem is oszlatná el eszünkben a nehéz probléma körüli homályt.”

Az elemzésre került írások közül egyedül Tomasello könyve The Cultural Origins of Human Cognition jelent meg magyarul Gondolkodás és kultúra címmel.[16] Ebben a „könnyű” kérdésekre történő válaszkeresés dominál, de a háttérben felsejlik a nehéz probléma is. Hernád észrevétele szerint azonban a nyelv eredetének a magyarázata nem oldható meg a nehéz kérdés megkerülésével. Szerinte a nyelv funkcionális alapjainak Tomasello-féle értelmezésében csupán egy társas pantomim létrehozásának és kommunikálásának mechanizmusairól van szó, és ez semmit nem mond arról, hogyan lesz a pantomimból propozíció. „A Tomasello által feltételezett funkcionális képességekkel ellátott entitások nem lépnek ki az események, másolatok és lejátszások világából. Elképzelhető, hogy ezek a képességek szükséges előfeltételei a nyelvnek, de egészen addig nem beszélhetünk valódi nyelvről, amíg a társas utánzás analóg világából át nem lépünk a propozíció önkényes és szimbolikus világába.” Végül felvillant egy továbbvezető megoldást, amely esetleg kivezethetne a magyarázati zsákutcából: a Tomasello modelljében felvázolt funkcionális erőforrásokat ki kellene egészíteni az Edelman és Tononi által feltételezett kategóriatanuló neurális hálózatokkal – javasolja. Lehet, hogy a két rendszer összekapcsolása közelebb vinne a nyelvi készség (és a tudatosság) eredetének megértéséhez? (Vegyük azonban észre, hogy ez esetben is még mindig a neuronális korrelátumok szintjén, azaz a könnyű problémák területén mozgunk.)[17]

Az utolsóként szóba kerülő elméletalkotó, Jerry Fodor már a könnyű problémák magyarázatának lehetőségét illetően is szkeptikus.[18] Anélkül, hogy részletekbe belemennénk csupán megemlítjük, hogy a Hernád által javasolt hibrid szimbólumlehorgonyzó rendszerrel[19] szembeni fenntartásai két problémakör köré koncentrálódnak: a „holizmus” illetve az „abdukció” kérdései köré. Hernád ez esetben egy még magánál is kételkedőbb gondolkodóval szemben érvel a mellett, hogy a megismeréstudomány rendelkezésre álló magyarázati erőforrások potenciális teljesítőképessége bizonyára elegendő a könnyűnek mondott problémák megoldásához, ha a nehézhez valószínűleg nem is. „Senki nem tudhatja előre, mit tudnak majd a hibrid rendszerek elérni, ha szimbólumaikat majd kategóriatanuló hálózatokon keresztül lehorgonyozzuk a szenzomotoros világban.”

Ami a nehéz problémát illeti, arra Hernád szerint kétféle magyarázat képzelhető el. Számára azonban az alternatíva mindkét választási lehetősége – epifenomenalizmus vagy dualizmus – képtelenségnek tűnik. Egy természettudományosan korrekt megoldásnak olyan magyarázattal kellene szolgálni, amely mindkét zsákutcát elkerüli. Véleménye szerint ez lehetetlen. A próbálkozásokat azonban nem adja fel, és az egymást követő tanulmányokban – e sorok írója számára úgy tűnik – egyre nagyobb meggyőző erővel érvel a materialista monista világértelmezés számára kényelmetlen következtetés mellett, miszerint erre a problémára a természettudományis vizsgálódás keretein belül nem mutatkozik megoldás. „Nincs tehát semmiféle előzetes okunk arra, hogy kételkedjünk a megismeréstudomány funkcionális eszközeinek hatékonyságát illetően a “könnyű” problémák megoldásában. Ha viszont arra vagyunk kíváncsiak, hogyan és miért valamilyen érzés olyan rendszernek lenni, amely rendelkezik mindezekkel a lenyűgöző működési képességekkel, attól tartok, csalódni fogunk. Ez olyan megoldatlan rejtély, amellyel meg kell tanulnunk együtt élni.”

 


[1] Dawkins, Richard: Az önző gén. Budapest, Gondolat, 1986.

[2] Ez a különösség még erősebben kifejezésre jut, ha gépnek tekintünk minden fizikai rendszert, amely oksági törvényeknek megfelelően működik. Hernád ezt a kibővített gépezet definíciót a következőképpen specifikálja: „ ….we need a definition of “machine” that is strictly structural/functional, and not simply dependent on its historic origins, if we want to make our question about what machines can and cannot do (or be) into a substantive rather than an arbitrary one. But I am afraid that if we do follow this much more sensible route to the definition of “machine,” we will find that a machine turns out to be simply: any causal physical system, any “mechanism.” And in that case, biological organisms are machines too..” Harnad, S. (2003) Can a Machine Be Conscious? How? Journal of Consciousness Studies. 10 (4):67-75 (2003)

[3] A szerző hozzáfűzése.

[4] Harnad, S. (1989) Minds, Machines and Searle. Journal of Theoretical and Experimental Artificial Intelligence 1: 5-25.

Az idézett szövegrész ( amelyben Dennett Searle naturalista tudatelméletét kritizálja) a következőképpen folytatódik: „and that even though Searle continues to protest that he regards them as “caused by” and “realized in” ” the physical brain, he must, as Dennett surmises, be “some sort of dualist” after all.” Magyarul: „Searle itt – annak ellenére hogy ezeket az agy fizikai szerkezete által létrehozott és abban realizálódó jelenségeknek tekinti – mégiscsak valamiféle dualista álláspontot képvisel.”

[5] Hernád István (2002): Az elme magyarázata: kemény dió. In: Vízi-Altrichter-Nyíri- Pléh (szerk.): Agy és tudat. Kognitív Szeminárium Sorozat. BIP, Budapest. A szöveg rövidebb változata: Hernád István: Az érzés-működés viszony. Magyar Tudomány, 2001/10 http://www.matud.iif.hu/01okt/hernad.html

[6] Az érzékelés, a memória, a környezeti ingerek diszkriminációja, kategorizálás, szimbólum-lehorgonyzás, nyelvi kommunikáció, a figyelem összpontosítása, a viselkedés önkontrollja, az éber és alvási állapotok különbözősége, stb.

[7] I.m. p. 119.

[8] I.m. p. 120.

[9] I.m. p. 121.

[10] Damasio, A. (1999): The Feeling of What Happens. New York: Harcourt

[11] Damasio, A.R. (1996): Descartes tévedése. Budapest, AduPrint

[12] Edelman, G. M. és Tononi, G. (2000): A Universe of Consciousness. New York: Basic Books

[13] Hernád (2002), p. 123.

[14] Edelman, G. M. és Tononi, G. (2000): A Universe of Consciousness. New York: Basic Books

[15] McGinn, C. (1999): The Mysterious Flame. Cambridge, Mass: Cambridge University Press

[16] Tomasello, M. (2002): Gondolkodás és kultúra. Osiris Kiadó. Budapest.

[17] A szerző hozzáfűzése .

[18] Az elemzés elsősorban Fodor következő könyvein alapul: Fodor, J.: The Mind Doesn’t Work That Way: The Scope and Limits of Computational Psychology, Cambridge, MA: MIT Press, July 2000; Fodor, J.: (1975) The language of thought. N.York: Thomas Y. Crowell. ; Fodor, J. A. (1985) Precis of  The Modularity of Mind. Behavioral & Brain Sciences 8:1-42.

Fodor szkepticizmusára a tudat természettudományos magyarázatát illetően jó példa a következő részlet abból a recenziójából, amelyet O. Wilson Consilience cimű könyvéről írt: „Ironically, the best and most striking example of the failure of sciences to unify vertically, in spite of heroic efforts and massive expenditure, is exactly the one that Wilson has bet the most on: the reduction of psychology to neurology. To hear Wilson describe it, the real breakthrough in understanding the mind is ‘cognitive neuroscience’, the attempt to model the neurological mechanisms of intelligence. Now, it is possible for people who are sensible and well informed to disagree about how much has been found out about the way the brain implements the cognitive mind. My view of the matter is, I admit, extreme: namely, that the progress has been negligible to nil.” Look! Jerry Fodor review on Consilience: The Unity of Knowledge by Edward O. Wilson (Little, Brown, 374 pp, £18.99, September 1998, ISBN 0 316 64569 9) In: London Review of Books, Vol. 20 No. 21 · 29 October 1998, pages 3-6 | 2895 words http://www.lrb.co.uk/v20/n21/jerry-fodor/look

[19] Egy ilyen rendszer először közvetlenül lehorgonyozna egyes szimbólumokat a világban, felhasználva a szimbólumok jelentette tárgyak észlelésének, megkülönböztetésének, kategorizációjának és manipulációjának képességeit. A többi szimbólumot azután közvetve, a már lehorgonyzott szimbólumokból álló propozíciók alapján lehetne meghatározni.

Nincs hozzászólás

jún 05 2015

Stevan Harnad és John Searle vitája a tudat mibenlétének megismerhetőségéről

Közzétéve által Blog kategória alatt

„Monisták vagyunk, és elhisszük a szívünkben hogy az akarat az anyag, de nem látjuk, hogy hogyan anyag.”

Hernád István (Arcvonások – Hernád István professzor, MR. 2013. január 15.)

Tíz évvel ezelőtt a montreali egyetem Kognitív tudományi kutatóközpontjának professzora, a magyar származású Stevan Harnad (Hernád István) olvasói levelet (word-icon) küldött a The New York Review of Books szerkesztőségének.[1] A levélben Hernád John Searle amerikai filozófus néhány hónappal korábban megjelent írására reflektált (Consciousness: What We Still Don’t Know) (word-icon), amely a szintén amerikai Christof Koch „The Quest for Consciousness” című könyvéről írt recenzió.[2] Koch a tudatosság neurobiológiájának ismert kutatója, Searle az elmefilozófia világhírű művelője, Hernádot pedig a kognitív tudomány vezető kutatói között tartják számon. Ha betekintést szeretnénk nyerni annak az évszázadok óta tartó vitának a jelenlegi állásába, amely a tudat mibenlétének és a tudatos tapasztalat megismerhetőségének kérdésében folyik, nehezen találnánk jobb forrást a fentebb megjelölt szövegektől.

Mindhárom szerző naturalistának vallja magát, így a tudat értelmezésében kialakított véleményüket valahol a reduktív materializmus illetve a dualizmus közötti sávban pozícionálhatjuk. Felfogásuk további közös vonása, hogy úgy látják, a tudat magyarázata nem könnyű, a megoldás keresése során talán a tudomány legnehezebb problémájával nézünk szembe. Erre utal Koch könyvében a „Quest” szócska, Searle pedig esszéjének bevezető részében arról ír, hogy a probléma teljes körű megoldása minden idők egyik legnagyszerűbb tudományos eredménye lenne.[3] Mindazonáltal mind Koch, mind Searle biztos abban, hogy a megoldás a neurobiológia területén fog megszületni, és ez akár a közeli jövőben is megtörténhet. Searle episztemológiai optimizmusáról árulkodik recenziója címében a „Still” kifejezés is. Ebben a véleményében megerősíti őt Koch könyve, amely a tudattal foglalkozó neurobiológiai kutatások eredményeit foglalja össze, és Searle értékelése szerint „a legjobb ilyen irányú írás, ami az utóbbi években neurobiológus tollából megjelent”.[4]

Hernád – noha (ahogy a mottónak kiválasztott mondatából is kitűnik) szívében monista -korántsem ilyen biztos a küszöbönálló sikerben, sőt, azt sem tartja kizártnak, hogy a tudatosság mibenléte mindörökre rejtély marad számunkra. A Koch (és mentora, a DNS Nobel díjas társfelfedezője, Crick) által favorizált NCC (NCC = neural correlates of consciousness)[5] fogalommal jelölt jelenségre utalva megállapítja, hogy Koch és Searle optimizmusa, miszerint a neurobiológiai jelenségek vizsgálatával el fogunk jutni a tudatosság problémájának a teljes körű, tudományosan egzakt magyarázatához, nem kellően megalapozott. A tudatos jelenségek idegi korrelátumainak azonosítása ugyanis mindig csak addig vezet, hogy megállapítjuk a korrelációt, és azt reméljük, hogy jövőben majd valaki képes lesz megérteni és megmagyarázni, hogyan is generálódik ebből a tudatos tapasztalat.[6] Levelének célja éppen az – írja Hernád – , hogy némi kétséget ébresszen a későbbi kauzális magyarázat lehetőségét illetően.[7] A rövid, mindössze egy A4-es oldalt betöltő levélben a következőképpen érvel:
Az alapvető kérdés nem az, hogy milyen materiális folyamatok eredményezik a neuronhálózatok aktivációs mintázatait, hanem az, hogy ezekből hogyan és miért generálódnak tudatos érzetminőségek. Ezen a szinten azonban a szokásos kauzális magyarázatok csődöt mondanak. Márpedig ha erre nem adunk választ, hiába mutatunk ki minden eddiginél pontosabb korrelációt, a rejtély megoldásához szemernyivel sem jutunk közelebb. A tudatosság esetében – zárja levelét Hernád – a „hogyan” és a „miért” probléma olyasvalami, amit nem csupán még most nem tudunk megoldani, hanem (további értesülésig) feltehetően soha nem is fogunk.

Searle nem hagyta válasz nélkül Harnad súlyos elvi kifogásait. Rövid válaszlevelében először összefoglalja Hernád érvelésének lényegét
(word-icon). Kiemeli, hogy Hernád fenntartásai a tudományos magyarázat lehetőségét illetően nem csupán tudásunk mai szintjére vonatkoznak: Ha az agykéreg működésére vonatkozó ismereteink teljes körűek lennéek, szerinte akkor sem tudnánk megválaszolni az alapkérdéseket. Én nem vagyok erről meggyőződve – folytatja. Ha ugyanis minden neurobiológiai mechanizmust részleteiben ismernénk, és ezen ismeretek alapján pontosan meg tudnánk mondani, milyen érzetminőséget milyen folyamatok okoznak, és tudásunk képessé tenne bennünket arra is, hogy az agy- és elmeműködés betegségeit hatékonyan gyógyítsuk illetve megelőzzük, nehéz elképzelni, mit akarhatnánk még. Ha egy teljes körű neurobiológiai leírás sem elégítené ki Hernádot -írja -, nem tudom mi az, ami még hiányzik neki a meggyőző magyarázathoz.

(Szerencsére létezik és elérhető Searle levelének egy olyan változata, amelybe mintegy annotációszerűen Hernád beleírta viszontválaszait
(word-icon).
A továbbiakban ezeket a szövegrészeket eltérő színnel jelöljük.)

Hernád itt közbeszúrja, hogy azért nem elégítené ki egy jövőbeli teljes körű neurobiológiai leírás (és nem kellene ezzel megelégednie a filozófusnak sem), mert bármilyen hatékonysággal leszünk képesek ennek birtokában gyógyítani és általában befolyásolni a testi és mentális folyamatokat, az alapvető kérdések megválaszolatlanul maradnak: hogyan és miért érződik számunkra testünk és agyunk működése? Mi az, ami az érzett működésmódokat különbözővé teszi a nem érzett működésmódoktól? Miért és hogyan érződnek bizonyos dolgok, ahelyett, hogy csupán működnének?[8]

Ezután Searle – mintha érezte volna, hogy válasza nem lesz kielégítő Hernád számára -további érveket sorakoztat fel. Először arra utal, hogy egy komoly filozófiai terminológiai probléma is szerepet játszik a tudatosság magyarázatának nehézségében, és ez a dualista szóhasználat öröksége. Ebből adódik, hogy elképzelhetetlennek és elképesztőnek tűnik számunkra, hogyan okozhatnak objektív neurális folyamatok szubjektív érzéseket.

Hernád itt ironikusan közbeveti, hogy ha valaki vesztésre áll, akkor hajlamos bonyolítani a terminológiát. Szerinte a szubjektív-objektív fogalompár bevezetése sem visz közelebb a megoldáshoz. A misztérium kiküszöbölhetetlenül itt van azzal, hogy léteznek érzetminőségek.

Searle szerint ezen a misztériumon úgy tudunk úrrá lenni, ha tudomásul vesszük azt az egyszerű tényt, hogy az érzéseket neurális folyamatok okozzák, és nem hagyjuk magunkat elbátortalanítani a „hogyan” probléma megoldásának látszólagos nehézségétől amikor az NCC és a tudatos jelenségek közötti ok-okozati kapcsolatokat keressük.

Hernád erre válaszul itt arról az elvi problémáról beszél, hogy amíg az érzetminőségek nem illeszthetők be a materialista, monista világmodellbe, addig ez a világmagyarázat hézagos![9] És ezt a hiátust nem oldja fel Searle biológiai naturalizmusa sem, hiszen a kauzális redukció és a feltételezett kauzalitás meglehetősen gyenge lábakon áll ontológiai redukció nélkül.[10]

Searle a továbbiakban azt a hasonló viták során gyakran hivatkozott érvet használja, miszerint a tudatosság misztériuma nem egyedülálló jelenség. A tudomány történetében számos hasonló példát lehet találni. Így például amikor az elektromágneses jelenségeket felfedezték, azok nem voltak értelmezhetőek a newtoni mechanika fogalomrendszerében. Továbbá a 19. században sokan azt sem tudták elképzelni, hogy fizikai és kémiai kölcsönhatások elegendőek lennének az élő anyag keletkezésének és működésének a megértéséhez.

Hernád az ehhez a részhez fűzött megjegyzéseiben először arra utal, hogy az elektromágnesség esetében egy új, addig ismeretlen autonóm erőhatás felfedezéséről volt szó. A tudatos tapasztalatok, gondolatok, érzések esetében azonban nem ez a helyzet. Nem csupán arról van szó, hogy tele- illetve pszichokinézis, valamint paranormális jelenségek nem mutathatók ki. Ezek létezése nem fér össze a tudományos világképünk alapját képező fizikai törvényekkel sem.[11] Ami pedig a vitalizmust illeti, bármely fizikai/kémiai/biológiai rendszer szerkezete és működése elképzelhető és teljesen leírható kauzális illetve funkcionális magyarázatokkal, elvi és szemléleti problémák nélkül. Így a vitalizmus is csupán gyakorlati kihívást jelentett a tudomány számára.

Searle végül arra a következtetésre jut, hogy Hernád a hogyan és miért kérdés forszírozásával túllép a tudomány és a filozófia lehetőségein. Végül is mindig lehet olyat kérdezni, ami már megválaszolhatatlan.

Hernád azzal zárja a vitát, hogy kifejti: Searle-nek akkor lenne igaza, ha az Univerzum csupán érzés nélküli működésekből állna, vagy ha a tudatos tapasztalatról kiderülne: a természetben fellelhető alapvető erők egyike. Mivel – Hernád szerint – ezek egyike sem áll fenn, egyszerűen tudomásul kell vennünk, hogy bizonyos működésmódok érződnek, és nem csupán tudásunk jelenlegi szintjén nincs halvány fogalmunk sem róla, hogy hogyan és miért, de minden okunk meg van azt hinni, hogy ezt soha nem is fogjuk megtudni.

 


[1] What Is Consciousness? Stevan Harnad, reply by John R. Searle June 23, 2005 Issue

In response to: Consciousness: What We Still Don’t Know from the January 13, 2005 issue

[2] John R. Searle: Consciousness: What We Still Don’t Know January 13, 2005 Issue

Christof Koch (2004): The Quest for Consciousness: a Neurobiological Approach, Roberts and Co.

[3] If we had a full theory of exactly how subjective states of consciousness come into existence and function as parts of the real world it would be one of the most stunning scientific achievements of all time.

[4] The best book by a neuroscientist that I have seen on the subject in the past few years is Christof Koch’s The Quest for Consciousness. The chief merit of this book is that it gives a clear view of the current state of neurobiological investigations of consciousness. It covers an enormous amount of ground with accuracy, comprehensiveness, and clarity.

[5] A fogalmat a Nobel-díjas Francis Crick és munkatársa, Christof Koch terjesztette el. Elméletük kiinduló hipotézise az volt, hogy igen nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy a tudatosság különböző állapotai mindig együtt járrnak az agy aktív neuronális folyamataival. (Parallelizmus vagy korrelációs tudatelmélet.)

[6]….. it’s correlates now, and the explanation of how only later.

[7] I want to cast some doubt on that later causal explanation ever coming.

[8] I defy Searle now (or on that happy day when all these neurocognitive mechanisms are known) to say how and why the actions and functions are felt — rather than merely “functed.” For the “functing” is all that survival and reproduction call for; it’s also all that causal explanation for every other case in the universe ever provides, or can provide. So the reason I ask for more, and what it is that I am asking for when I ask for more, is the how and why of what makes felt function different from all other forms of function, whether physical function or biological function: an explanation of the fact that it is felt, rather than merely functed.

[9] feelings themselves (as opposed to their neural causes/correlates) will not have any independent causal power of their own, no matter how much they may feel as if they do.

[10] So we are left with an unexplained — indeed an inexplicable — correlation (in the wake of the failure of the direct causal explanation that would have accounted for feeling so naturally and satisfyingly).

[11] : I agree completely that if feelings had turned out to be an autonomous force like electromagnetism then there would be no more or less mystery about them than about electromagnetism or mechanics. But they’re not; and so there is a mystery.

Nincs hozzászólás

ápr 22 2015

Vom Gehirn zur Psyche? Wolf Singer kísérlete a tudatosság magyarázatára

Közzétéve által Blog kategória alatt

 „….egyszerűen képtelenek vagyunk belátni, az anyagi események hogyan alakulhatnak érzetekké vagy gondolatokká, noha számos könyv, szembeszállva  Du Bois-Reymond-nal,
egy csomó értelmetlenséget hord össze róla.”

ERWIN SCHRÖDINGER  válogatott írásai (v.: Sz. Péter). Typotex Kiadó, Budapest, 2014, 335-336.o.

„Milyen kapcsolat lehet az agyamban lévő atomok rezgése és a természettudományos értelmezés számára definiálhatatlan, mégis a legvalóságosabban létező tények között:
örömöt és fájdalmat érzek, édest és keserűt ízlelek, beszívom a rózsa illatát, megérintenek az orgonamuzsika hangjai, és átérzem a saját létezésemet? Elképzelhetetlen számomra, hogy az atomok kölcsönhatásaiból tudatosság bontakozhatna ki. …..Azt kell hinnem, hogy az öntudat nem csupán ismereteink mai állása mellett nem vezethető le működésének anyagi hordozóiból – ami mindenki számára nyilvánvaló – , hanem a dolgok ismert természete szerint ezen az alapon soha nem is lesz megmagyarázható.”[1]

Ezek a mondatok Du Bois-Reymond, a  19. században élt német orvos és természettudós a Német Orvosok és Természetkutatók  45. kongresszusán, Lipcsében tartott beszédében  hangzottak el először, 1872-ben. Az  előadás szövege – amelyben a világhírű tudós a természettudomány lehetőségeit és határait elemezte – később könyv formájában is megjelent („Über die Grenzen des Naturerkennens“).[2]  A híressé vált beszédből eredeztetik az „Ignoramus et ignorabimus“ – azaz „nem tudjuk, és nem is fogjuk megtudni” szállóigét.[3]

126 évvel később, 1998-ban egy másik német természettudós, Wolf Singer neurobiológus[4] a fentebb említett 19. századi tudós szervezet utódjának tekinthető Max Planck Társaság 50 éves fennállása alkalmából rendezett szimpóziumon tartott előadását az imént idézett mondatokkal vezette be.[5] Singer professzor előadásának címe (Vom Gehirn zur Psyche) egyértelműen jelzi, hogy a világszerte elismert  agykutató úgy gondolta, a természettudomány elérte azt a szintet, hogy – legalábbis fő vonalaiban – képes számot adni az agy és tudat, az anyagi és a mentális világ közötti átmenetről, amely Du Bois-Reymond korában még misztikusnak és magyarázhatatlannak tűnt.

Az előadás bevezető részében Singer megértően szól a 19. századi tudósnak  a mentális jelenségek fizikalista magyarázhatóságát illető kételyeiről. Elismeri, hogy bár  szubjektív érzéseink, szabad akaratunk és autonóm személyiségünk létezésének átélése egy jól körülhatárolható biológiai szerv működéséhez kapcsolódik, mégis annak fizikai struktúrájától alapvetően különböző,  attól elkülönülő lézetésmódként jelenik meg számunkra, így ez a létezésmód egy redukcionista természettudományos elemzés keretein belül megragadhatatlannak és értelmezhetetlennek tűnik. Ezt követően kifejti, hogy mivel az evolúciós folyamatok eddigi tanulmányozása során nem mutatkozik semmiféle ontológiai ugrás, nem figyelhető meg diszkontinuitás,  ezért célszerű újraértelmezni a  Du Bois-Reymond által exponált problémát. Ennek az újraértelmezésnek az lehet a kiindulópontja, hogy – mivel szerinte a tudatos jelenségek kétségtelenül az agy kognitív funkcióin alapuló emergens produktumok (ez Singer megközelítésmódjának egyik sarkalatos eleme) -, a fizikai és a mentális világ közötti kapcsolatokat  annak a fényében kell újra vizsgálni, amit agyunk evolúciójáról és működéséről azóta tudni vélünk (zu wissen glauban). (Az utóbbi két szóval finoman utal biztosnak tűnő tudásunk esendőségére és esetlegességére.)

Az előadás szövege alapján készült tanulmány  (Vom Gehirn zur Psyche)  következő részében Singer két – az agy tanulmányozása során mutatkozó – episztemológiai problémára hívja fel a figyelmet. Az egyik nehézség abból adódik, hogy az agy kutatása során a megismerésre törekvő alany és a megismerés objektuma azonos: egy kognitív rendszer önmagát szemléli saját tükrében.[6] A másik probléma az evolúciós episztemológia inherens korlátozottsága: kognitív képességeink azokon a neuronális mechanizmusokon alapulnak, amelyeket az evolúció szelekciós mechanizmusa formált. Az evolúció viszont igen pragmatikus és opportunista fejlesztő: az éppen „kéznél lévő” változatokból a mindenkori aktuális környezetben a túlélésre legalkalmasabbakat részesíti előnyben. Neuronális rendszerünk nem a külvilág egészének, illetve mögöttes alapstruktúráinak  objektív leírására, hanem az ahhoz történő alkalmazkodás szolgálatára  alakult ki. Ezért észlelésünk és gondolkodásunk korlátozott, és ami ezeken a korlátokon kívül van, azt nem vagyunk képesek sem elképzelni, sem megérteni. Ez a behatároltság kiterjed a korlátok mibenlétéről,  jellegéről és hatóköréről való tudásunkra is. Az episztemológiai korlátokat mintegy kiegészítve Singer professzor  utal arra is, hogy az olyan mentális jelenségek,  mint annak az átélése, hogy autonóm, szabad akarattal rendelkező, önmagunkat irányító lények vagyunk feltehetően kulturális eredetűek, ezért ezek a neurobiológiai magyarázatok számára nem, vagy csak korlátozottan hozzáférhetőek.  Más tudósokhoz hasonlóan persze többnyire Singer is megfeledkezik ezekről az episztemológiai megfontolásokról, és ez – azt gondolom – teljesen normális attitűd egy naturalista természetkutató részéről. Kritikus olvasója azonban – különösképpen amikor a tudós filozófiai, lételméleti okfejtéseit értékeli – jó, ha számol ezzel az elé tárt  következtetések relevanciáinak mérlegelése során.

A továbbiakban a neurális rendszerek evolúciójának néhány, a tanulmány mondanivalójának kifejtése szempontjából lényeges elemét veszi számba. Felfogása szerint a mentális jelenségek  az agy kognitív funkcióinak fejlődése során emelkedtek ki (emergencia). Azzal, hogy a neurális  evolúció rendkívül konzervatív működésmódját hangsúlyozza, és az alapvető idegrendszeri építőelemek azonosságát szemlélteti,[7] sejteti, hogy  a tudatos működések értelmezése során is a jelenségek materiális oldalát vizsgálja,  ott próbál megoldásokat találni a tudat problémájának magyarázatára. Kifejti azt az elképzelését,  miszerint az ember és „más állatok” kognitív képességei közötti különbségek – ugyanúgy, mint az egyes emlősállat fajok esetében –  kizárólag  az agykéreg egyes területeinek mennyiségi különbségeire vezethetők vissza. Ugyanazok az algoritmusok munkálnak az egér és az ember agykérgében, csak az utóbbiban több van ezekből. A folyamatok iteratív lefutása (több, ismételten lejátszódó algoritmus) önmagában elegendő új, minőségileg különböző, magasabb szintű működésmódok generálására. Ezek szerint az agykéregben – legyen szó bármelyik emlősfaj agyáról – azonos jelfeldolgozó algoritmusok működnek, és ezek ismétlődése önmagában elegendő lenne egyre magasabb szintű kognitív teljesítmények létrehozására – beleértve ebbe az ember teljes mentális világát is. Lehet, hogy ez így van, de könnyű belátni, hogy Du Bois-Reymond kérdésére nem ad választ. Amiről itt Singer beszél, az a tudatos jelenségek neurobiológiai hordozóira (NCC = neural correlates of consciousness)[8] vonatkozik és még csak érintőlegesen sem vizsgálja azt a kérdést, hogy miért és mi módon jelenik meg a fizikai világban a szubjektív tapasztalat.

A tanulmány következő részének témája az agykérgi reprezentáció, ezen belül először az  ú.n. „kötési-probléma” (Das Bindungsproblem, az angol nyelvű szakirodalomban: the binding problem). Ez csak látszólagos kitérő,  mivel ennek a problémának a mindenki számára kielégítő, tudományos megoldása jelentheti az egyik kulcsot az agyműködés rejtélyének a mélyebb megértéséhez.[9]  Egészen a  legutóbbi évtizedekig mind a laikusok mind a szakemberek számára kézenfekvőnek tűnt, hogy az agyban a reprezentációk kialakulása hierarchikusan történik: az agykéregbe befutó impulzusok egy vagy néhány központba tartanak, ott konstruálódik a „self”; a dualista felfogás szerint ez a központ a lélek helye, itt tartózkodik – a materialista kutatók gunyoros szóhasználata szerint – a dolgokat kézben tartó, figyelő és irányító „homunkulusz”.

Az újabb neurobiológiai kutatások – különös tekintettel az agyi képalkotó eljárásokra –  azonban nem erősítik meg ezt az elképzelést. Bár az információfeldolgozás első lépései szeriálisak és hierarchikus szerveződést mutatnak, azonban később minden „összezavarodik” (beginnt  das groẞe Verwirrspiel). A feldolgozás párhuzamossá válik, egyre több reciprok kapcsolódás jelenik meg, és az érzékszervek felé vezető feedback kapcsolatok dominanciája figyelhető meg. Maximum egy blokkséma rendszerben modellezhető a folyamat, azonban ebben hiába keresünk konvergencia centrumokat. Az agykéregben nincs egyetlen központi irányító, amely az értelmezés, a kontroll és a döntés kivitelezője lenne. Disztributív és párhuzamos módon szerveződő idegimpulzusok alakulnak ki.  Mindez felveti a kérdést: hogyan történik ezek koordinációja úgy, hogy a külvilág koherens interpretációját és az ezekre irányuló értelmes döntések megfogalmazását teszik lehetővé?

Singer szerint a koherens valóságkép és az összehangolt viselkedés a neuronhálózatok önszerveződésén alapul.  Az agykéreg különböző területein lévő neuroncsoportok alkotják az észlelt objektumok tovább nem redukálható reprezentációit, leírásait. Itt persze felvethető a kérdés: ki nézi, olvassa, értelmezi ezeket a leképezéseket illetve leírásokat? Az is kérdéses, hogyan alakul ki a neuroncsoportok összekapcsolt állapota (a „binding”)? A Singer által preferált hipotézis szerint az egy-egy objektumot reprezentáló neuronok összetartozása arról ismerszik meg (kinek?) hogy aktivitásukat szinkronizálják. Egy – egy objektumot „leképező” sejtcsoport esetében az összetartozás jelzése (kinek a számára?) az volna, hogy azonos időintervallumban aktívak, azonos frekvencia-tartományban pulzálnak.[10]

Ennyiből is látható, az összkép a neuronok szintjén, az NCC területén sem egyértelmű, és még nem is érintettük az eredeti, kardinális kérdést: hogyan fordul át mindez szubjektív, tudatos tapasztalássá és élménnyé? Erre a kérdésre Singer a tanulmány utolsó előtti. „A reprezentációtól a tudatosságig” (Vom Represäntation zum Bewuẞtsein) című alfejezetében próbál válaszolni. A fejezet elején visszatér a  Du Bois-Reymond által felvetett eredeti problémára: Hogyan lehetséges az, hogy nem csupán reprezentáljuk agyunkban azt, ami a környezetünkben van, hanem mindennek tudatában is vagyunk, sőt, azt is észleljük, hogy gondolataink, érzéseink illetve érzékleteink vannak?

Singer szerint a tudatos tapasztalat előfeltétele az, hogy az agyban legyenek olyan kognitív struktúrák, amelyek a külvilág reprezentációit ismételten feldolgozzák. Az elsődleges reprezentációk újbóli, iteratív feldolgozását végző agyterületek mintegy belső szemlélőként  reflektív módon, a reprezentációk reprezentációit, azaz metareprezentációkat hoznak létre. Ezen a ponton a Singer-féle leírás erősen perszonifikál: az agykéreg belső modelleket „épít”, „mérlegeli” a cselekvések várható következményeit, a metareprezentációk tartalmával „játszadozik”, azokat „vizsgálgatja”, körültekintően „tervezi” meg a cselekvéseket, stb.[11]

Érvelésének másik sarkalatos pontja az agy intenzív saját-aktivitására történő hivatkozás az észlelési folyamatok során. Amikor ugyanis az agykéregben reprezentációk alakulnak ki, nem a valóság passzív leképezése történik, hanem aktív valóságkonstrukció. Az agy folyamatosan hipotéziseket generál a  környező világról, és ezeket összehasonlítja az érzékszerveken át érkező inputokkal. Ha az előrejelzések megerősítést nyernek,  létrejön az észlelés, ha nem,  akkor a hipotézisek korrekciójára kerül sor. Ennek az agykérgi „hiperaktivitásnak” képezi részét a Singer által exponált „ belső neurális szemlélő” (die funktion des inneren Auges), amely a primer és szekunder reprezentációkra további iterációs lépések során reflektál. Ezzel – Singer szerint – elvileg beláthatóvá válik, hogyan realizálódik neurális szinten a belső szemrevételező – ami a saját észlelések és érzések „észrevételét” végzi, azokra „reflektál”  – , anélkül, hogy ontológiai diszkontinuitást kellene feltételeznünk.[12]  Lassan összeállni látszik a kép, megfogalmazódik a megoldás – 126 év után –    Du Bois-Reymond problémájára.

De kielégítő-e ez a válasz ?  Nyilvánvaló, hogy nem.  Du Bois-Reymond nem azt kérdezte, hogyan lehetne, és hogy le lehet-e írni részletekbe menően az agy azon részleteinek fizikai szerkezetét és funkcionális szerveződését, amely a tudatos tapasztalat neurális megfelelőjét
(a Crick- Koch féle NCC-t) képezi. Az ő problémája – és a miénk is  – az, hogy hogyan jelenik meg szándék, jelentés és érzés egy pusztán atomokból és erőterekből felépülő fizikai világban? Ami az NCC-t illeti, ma mérhetetlenül többet tudunk róla – és vonatkozó tudásunk napról napra növekszik – mint 126 évvel  ezelőtt, mégis, a probléma megoldásához egy milliméterrel sem kerültünk közelebb.[13] Semmivel sem lett világosabb a konceptuális és episztemológiai összefüggés a  Du Bois-Reymond által felidézett, megmagyarázandó szubjektív tapasztalatok és a Singer által magyarázatként hivatkozott fizikai sajátosságok (tercier agykérgi területek szöveti illetve molekuláris szerveződése) között. Bár jóval finomabbá vált a felbontás a fizikai térfélen, mégis, a fizikai sajátosságok és a tudat kvalitatív aspektusai közötti kapcsolat tisztázatlan, a „magyarázati szakadék”[14] megmaradt.  Azzal, hogy az atomok rezgését és az ionok áramlását további kérgi mezőkön  – a Singer által belső szemlélőnek nevezett,  metareprezentációs  asszociatív területeken – is figyelembe vesszük, még nem jutottunk közelebb Du Bois-Reymond dilemmájának megoldásához.

Bizonyára Singer is érzi  magyarázatának nem kielégítő voltát, ezért előadása/tanulmánya utolsó részében[15]  egy további megközelítésmóddal próbálkozik; ezúttal nem a fizikai univerzum, hanem a kulturális szféra térfeléről  értelmezve a szubjektum efemer jelenségvilágát.  Érvelésének ebben a záró szakaszában először arra utal, hogy a szubjektív tudatosság tartalmai társas konstruktumok, amelyek nem vezethetők le különálló, individuális agyak tanulmányozásából és leírásából.  A tudattartalmak társas konstrukciójának biológiai előfeltételét  az emberi agy azon speciális, reflektív részei képezik,  amelyek mintegy protokollt  vezetnek a többi, alacsonyabb szintű reprezentációkat készítő percepciós működésű kéregterületek által reprezentált tartalmakról, ezeket metareprezentációkba integrálják, majd más agyakkal megosztják, miközben ezek működéséről hipotéziseket formálnak. Az egymás tartalmaira reflektáló – mintegy a többi agy  (feltételezett) tartalmait tükröző – dialógus sorozatokra épülve  bontakozik ki az individuális „én” (self) azzal a meggyőződéssel együtt, hogy szabad akarattal rendelkező, döntésekre képes cselekedeteinkért felelős autonóm lények vagyunk. Mivel kisgyermekkorban azok a neurális struktúrák, melyek az autobiografikus, epizodikus emlékezettartalmak kontextusba helyezéséért felelősek még nem fejlődtek ki, a tudatos ágenciának ez a kulturális eredete homályban marad.

Ez a kora-gyermekkori „amnézia” tény, és valóban alkalmas a szubjektív tapasztalatok és meggyőződések egy részével kapcsolatos különösségérzés magyarázatára. De Du Bois-Reymond kérdése nem az individuális ágencia ontogenetikai levezetésének problémájára,  hanem a tudatos tapasztalat egészének ontológiai státuszára irányul.  Singer okfejtésének ez a része elsősorban azért problémás, mert felcseréli az okot az okozattal. A kultúra mint társas konstrukció ugyanis nem létrehozza, hanem feltételezi a szubjektum jelenlétét, a szubjektív tapasztalás képességét! Az emberek társas világa,  a kulturális jelenségek a társadalmi intézmények, státuszok, tulajdonítások mind tudatos megfigyelőktől függő jelenségek, létrehozásukhoz és továbbfejlesztésükhöz szubjektumok együttműködése (interszubjektivitás) szükségeltetik! Az a tény, hogy eközben a mindenkori kulturális környezet kulcselemei betöltődnek az egyes elmékbe, nem magyarázza meg azt, hogy hogyan jelenik meg a szubjektív tapasztalat egy fizikai világban.

Az  intencionalitásra  képes kreatív elmék hozzák létre azt a jelenségvilágot, amelyet kultúrának illetve társas valóságnak nevezünk, amelynek konstitutív szerepe van a történetileg determinált elmék kibontakozásában, és amelyet akár a tudatos jelenségek kulturális korrelátumainak is nevezhetnénk (CCC =  cultural correlates of consciousness). A szubjektum  így egy fizikai/fiziológiai realitás (NCC) és egy képzelettel és nagyrészt képzeletből formált kulturális/társadalmi szubjektív realitás között létező tünemény, amelynek ontológiai státuszát sem egyik, sem másik irányból közelítve nem tudjuk kielégítően magyarázni. Mindezek alapján belátható, hogy Singer professzor sem találta meg az átjárót a tudatos tapasztalat és annak neurobiológiai korrelátuma, illetve a kultúra konstruált világa és az azt létrehozó entitás között.

De mi az, ami hiányzik egy meggyőző, intellektuálisan kielégítő és tudományosan igazolható magyarázat megalkotásához?  Milyen feltételeknek kellene megfelelnie egy kényszerítő logikájú tudományos megoldásnak? Erre a kérdésre maga Singer professzor ad részletes és világos választ  egy másik tanulmányában.[16] Az emberi gondolkodás – írja itt a professzor – képes a primer érzékszervi tapasztalatok alapján kialakított kategóriahatárokat felülvizsgálni, és olyan magyarázó modelleket alkotni, amelyekben az addig különbözőnek érzékelt és gondolt jelenségek valójában logikusan összetartozónak bizonyulnak – természetükből adódóan. Az ilyen integratív magyarázó modellek akkor meggyőzőek, ha az addig különállónak tartott és eltérő fogalmi készlettel leírt dolgokat egy „metaelmélet” keretében sikerül értelmezni. Ehhez olyan „metanyelv” megalkotása szükséges, amely alkalmas az addig alapvetően különbözőnek gondolt jelenségek egységes leírására. Egy ilyen „metaleírás”  a korábbi értelmezési kereteket is magában foglalja, plusz – és ez a lényeg – magától értődő módon, kényszerítő logikai erővel magyarázza az összefüggést és összetartozást az addig összeegyeztethetetlennek és egymásból levezethetetlennek gondolt jelenségek között.[17]

Az új leírás, a metaelmélet akkor válik általánosan elfogadottá, ha intuitív módon is kielégítő, elegáns, kevesebb elemet felhasználva egyszerűbben értelmez és magyaráz az elméletből következő dolgokat, azaz növekszik előrejelző ereje is. A természettudományok története számos példát szolgáltat ilyen szintézisek megalkotására (az anyag atomelmélete, a kémiai tulajdonságok anyagszerkezeti magyarázata, anorganikus és organikus vegyületek egységes értelmezése, az élővilág molekuláris szervettségének azonosságai, stb.). Singer professzor úgy vélte már 1998-ban tartott előadásának idején is, hogy közeli esély van olyan metaelmélet alkotására, amely a materiális és a szellemi közötti fázisátmenet mindkét oldalát összekapcsolja. Úgy látta, hogy jó ütemben haladnak előre azok a törekvések, amelyek az utolsó akadályokat  is kiküszöbölik az emberi jelenséget értelmező leírórendszerek (azaz a neurofíziológia, pszichológia és filozófia)közötti átjárhatóság útjából. Azonban felhívta a figyelmet az elsietett elméletalkotás veszélyeire is. Az, hogy intuitív módon érezzük, természetes átmenetről van szó, valamint az, hogy a materiális illetve szellemi jelenségek egységes magyarázatának sürgető az igénye, arra vezethet bennünket, hogy az új fenomént  az eddig használt leírás kereteiben értelmezzük, úgy mintha ugyanazon törvényeket követné, mint az őt létrehozó folyamatok. Ez azonban teljesen elhibázott lenne, hiszen  az   emergensnek tételezett jelenség  leírása helyett az azt létrehozó rendszer leírásával próbálnánk megoldottnak tekinteni  a problémát.[18]

Ezzel pontosan körvonalazta annak a hibának az anatómiáját, melyet minden eddigi magyarázati kísérlet sajátja, és amelyet maga is elkövetett, amikor – valódi metaelmélet alkotása helyett – a fizikai/fiziológiai jelenségek térfelén maradva, ugyanazon a leírási szinten (neocortex) további metareprezentációs  agykérgi elemek hozzáfűzésével véli megoldani a tudatos tapasztalat megjelenésének és mibenlétének megmagyarázását.

A test-tudat probléma különössége abban rejlik, hogy nem csak arról van szó, hogy még a láthatáron sincs a megoldására szolgáló metaelmélet; azt sem tudjuk képzelni, hogy annak milyennek kellene lennie, és hogy egyáltalán lehetséges-e számunkra egy ilyen elméletnek a megalkotása. Ennek a ténynek a továbbgondolása késztethette  a 19. század zseniális természetkutatóját híressé vált intuitív következtetésének a megfogalmazására: Ignoramus et ignorabimus.

 



[1] Welche denkbare Verbindung besteht zwischen bestimmten Bewegungen bestimmter Atome in meinem Gehirn einerseits, andererseits den für mich ursprünglich nicht weiter definierbaren, nicht wegzuleugnenden Tatsachen, ich fühle Schmerz, ich fühle Lust, ich fühle warm, ich fühle kalt, ich schmecke Süßes, rieche Rosenduft, höre Orgelton, sehe Rot und der ebenso unmittelbar schließenden Gewißheit: ,Also bin ich’? Es ist in keiner Weise einzusehen, wie aus ihren, gemeint ist der Atome,  Zusammenwirken Bewußtsein entstehen könnte…Ich werde jetzt, wie ich glaube, in sehr zwingender Weise dartun, daß nicht allein bei dem heutigen Stand unserer Kenntnis das Bewußtsein aus seinen materiellen Bedingungen nicht erklärbar ist, was wohl jeder zugibt, sondern auch, daß es der Natur der Dinge nach aus diesen Bedingungen nie erklärbar sein wird.

[2] Emil du Bois-Reymond: Über die Grenzen des Naturerkennens, Leipzig: Veit & Comp. 1872

[3] Gegenüber den Räthseln der Körperwelt ist der Naturforscher längst gewöhnt, mit männlicher Entsagung sein ›Ignoramus‹ auszusprechen. Im Rückblick auf die durchlaufene siegreiche Bahn trägt ihn dabei das stille Bewusstsein, dass, wo er jetzt nicht weiss, er wenigstens unter Umständen wissen könnte, und dereinst vielleicht wissen wird. Gegenüber dem Räthsel aber, was Materie und Kraft seien, und wie sie zu denken vermögen, muss er ein für allemal zu dem viel schwerer abzugebenden Wahrspruch sich entschliessen: ›Ignorabimus‹.

Über die Grenzen des Naturerkennens, 1872, Seite 464

[4] Wolf  Singer világszerte elismert vezető neurobiológus, az MTA tiszteleti tagja. Székfoglaló előadását  2014. január 14-én, „ Philosophical Implications of Brain Research: Discrepancies between First and Third Person Perspective”  címmel tartotta.

[5] Singer, W.: Vom Gehirn zur Psyche. In: Wie entstehen neue Qualitäten in komplexen Systemen? Dokumentation des Symposiums zum 50 jährigen Gründungsjubiläum der Max-Planck-Gesellschaft am 18. Dezember 1998 in Berlin, pp. 56–74. 50 Jahre Max-Planck-Gesellschaft 1948-1998. Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht (2000) A továbbiakban a hivatkozott szövegrészletek eredeti helyének megadásánál egy másik kötetre utalok  (Singer, W.: Der Beobachter im Gehirn. Essays zur Hirnforschung. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2002.), ahol a tanulmány a „Von Gehirn zum Bewusstsein” címmel jelent meg. Továbbiakban: VGzB

[6] „Das Erklärende, unser Gehirn, setzt seine eigenen kognitiven Werkzeuge ein, um sich selbst zu begreifen. Ein kognitives System beugt sich über sich selbst, um sich zu ergründen und im Spiegel seiner eigenen Wahrnehmung zu erkennen. Wir wissen nicht, ob dieser Versuch gelingen kann.” Singer, W.: Über Bewußtsein und unsere Grenzen: Ein neurobiologischer Erklärungsversuch.

[7] Felhívja a figyelmet az idegsejtek, a szinapszisok, a neuro-transzmitterek és a neurohormonok de az agyműködés feltételezett alapvető algoritmusainak százmillió évek  óta változatlan jellegére.

[8] A fogalmat a Nobel-díjas Francis Crick és munkatársa, Christof Koch terjesztette el. Elméletük kiinduló hipotézise az volt, hogy igen nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy a tudatosság különböző állapotai mindig együtt járrnak az agy aktív neuronális folyamataival. (Parallelizmus vagy  korrelációs tudatelmélet.)

[9] The binding problem in perception is concerned with answering the question how information from millions of sensory receptors, processed by millions of neurons working in parallel, can be merged into a unified percept. Binding in perception reaches from the lowest levels of feature binding up to the levels of multimodal binding of information coming from the different sensor modalities and also from other functional systems. The last 40 years of research have shown that the binding problem cannot be solved easily. Today, it is considered as one of the key questions to brain understanding. Forrás:  Rosemarie Velik: From simple receptors to complex multimodal percepts: a first global picture on the mechanisms involved in perceptual binding. Carinthian Tech Research, Villach, Austria, Front. Psychol., 23 July 2012 | doi: 10.3389/fpsyg.2012.00259

http://journal.frontiersin.org/article/10.3389/fpsyg.2012.00259/full

[10] A szinkronizáció az az állapot, amelyben két vagy több oszcilláló neuron csoport ugyanazon a frekvencián működik. A szinkronizált neurális aktivitás számos aspektusának közös nevezője a binding, az a dinamikus folyamat, ami funkcionális kapcsolatot teremt az agy neurális elemei között, a szerveződés hierarchiájának különböző szintjein. A szinkronizált ritmikus tevékenység az emberi agyban zajló kognitív folyamatok mindenütt jelen levő velejárója.

[11]„Metarepräsentationen aufbauen zu können, bringt Vorteile. Gehirne, die dies vermögen, können Reaktio­nen auf Reize zurückstellen und Handlungsentscheidungen abwägen, sie können interne Modelle aufbauen und den erwarteten Erfolg von Aktio­nen an diesen messen. Sie können mit den Inhalten der Metarepräsenta­tionen spielen und prüfen, was die Konsequenzen bestimmter Reaktio­nen wären.”  VGzB S. 71.

[12] „Somit erscheint, zumindest im Prinzip, nachvollziehbar, wie die Funktion des inneren Auges neuronal realisiert sein kann, wie das Sich-Gewahr-Werden seiner eigenen Wahr­nehmungen und Empfindungen über die Etablierung von Metarepräsenta­tionen erreicht werden kann, ohne dass es ontologischer Diskontinuität in der Evolution bedarf. Offenbar ge­nügt es zum Aufbau von Metareprä­sentationen, Areale hinzuzufügen, die auf hirninterne Prozesse genauso „schauen” wie die bereits vorhande­nen Areale auf die Peripherie.” VGzB S. 72.

[13]„Ironically, the best and most striking example of the failure of sciences to unify vertically, in spite of heroic efforts and massive expenditure, is exactly the one that Wilson has bet the most on: the reduction of psychology to neurology. To hear Wilson describe it, the real breakthrough in understanding the mind is ‘cognitive neuroscience’, the attempt to model the neurological mechanisms of intelligence. Now, it is possible for people who are sensible and well informed to disagree about how much has been found out about the way the brain implements the cognitive mind. My view of the matter is, I admit, extreme: namely, that the progress has been negligible to nil.” Look! Jerry Fodor review on Consilience: The Unity of Knowledge by Edward O. Wilson (Little, Brown, 374 pp, £18.99, September 1998, ISBN 0 316 64569 9) In: London Review of Books, Vol. 20 No. 21 · 29 October 1998, pages 3-6 | 2895 words http://www.lrb.co.uk/v20/n21/jerry-fodor/look

[14] … egyáltalán nem világos az, hogy ……mi is a konceptuális és episztemológiai összefüggés a megmagyarázandó kvalitatív sajátosság és a magyarázatul felhozott fizikai sajátosság között. Levine találó kifejezésével élve (Levine, Joseph, Purple Haze — The Puzzle of Consciousness, Oxford: Oxford University Press, 2001.) magyarázati szakadék tátong a fizikai sajátosságok és a tudat kvalitatív aspektusa között.

In:  Altrichter Ferenc: A tudat két aspektusa: intencionalitás és qualia. In: Agy és tudat, Budapest, 2002. 137.

[15] Das Subjekt als kulturelles Konstrukt = A szubjektum mint kulturális konstrukció

[16] Singer, W.: Im Grunde nichts Neues. In:  Der Beobachter im Gehirn. Essays zur Hirnforschung. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2002. S. 171- 180.

[17] „Was vielmehr Not tut, ist die Entwicklung von Metasprachen, in denen Begriffe für die neuen Bezüge zwischen Phänomenen auf beiden Seiten des Phasenübergangs gefunden werden müssen. Dabei wird keine der bisherigen Aussagen, so sie in ihren überkommenen Beschreibungssystemen zutreffen waren, falsch – genauso wenig wie die Aussagen der Disziplinen der klassischen Physik nach ihrer Vereinigung in der Quantenphysik  falsch wurden. Es entstehen lediglich neue Bezüge zwischen vormals unabhängigen Aussagen, und die umfassenderen Metabeschreibungen, die neue Modelle gewinnen an Mächtigkeit hinsichtlich ihrer erklärenden Funktion und ihrer praediktiven Potenz.“ Singer, W.: Im Grunde nichts Neues S. 179.

[18]Singer, W.: Im Grunde nichts Neues S. 179. In:  Der Beobachter im Gehirn. Essays zur Hirnforschung. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2002.

Nincs hozzászólás

Korábbi bejegyzések »