Komenczi Bertalan blogoldala

Jerome Bruner Az oktatás kultúrája című kötetének tanulmányai az oktatás szerepének és lehetőségeinek a kulturális pszichológia nézőpontjából történő értelmezési kereteibe vezetik be az olvasót. A szerző alapgondolata az, hogy az elmét a kultúra egésze formálja, és az oktatáselmélet a kultúra és az elme kölcsönhatásrendszerében értelmezhető és értelmezendő. Ez a megközelítés túlmutat a tradicionális, azaz az iskola és oktatásközpontú neveléstudományi paradigmán, és vizsgálódás tárgyává teszi a történetileg kialakult oktatási gyakorlat mögötti feltételezéseket, elképzeléseket, attitűdöket, hiteket is.

A könyv meghaladása annak a szemléletnek, melyet egy korábbi, magyarul is megjelent könyvében fogalmazott meg (Az oktatás folyamata).[1] Ez a maga idejében nagyhatású munka – a szerző saját értékelése szerint – az akkoriban kibontakozó kognitív pszichológia nézőpontjából a tudás egyéni, „intrapszichikus” folyamataira koncentrált, az abban az időben domináns Piaget-féle fejlődéselmélet hatása alatt. A könyv megírását követő évtizedekben Bruner számára nyilvánvalóvá vált, hogy az oktatás nem egy semleges kulturális közegben történő „programozási” folyamat, hanem beleágyazódik egy mentalitás-formáló kulturális közegbe. Felismerte, hogy az oktatás problémái a kulturális pszichológia fogalomrendszerének[2] felhasználásával új megvilágításba kerülnek.

A könyv első fejezete a kultúra, elme és oktatás fogalmak tartalmának, a közöttük lévő kapcsolatok jellegének körüljárása. Ez a programadó esszé az elme működéséről kialakított két, a szerző értelmezésében komplementer modellt körvonalaz: az egyik az elme komputációs rendszerként történő elképzelése (komputációs nézet), a másik pedig az elme alapvetően kulturális determináltságát hangsúlyozó kulturalizmus. Itt sorolja fel Bruner azt a kilenc alaptételt is, amelyek szerinte az oktatás pszichokulturális megközelítését vezérlik.
A további esszék (összesen kilenc található a kötetben) nagyívű kitekintéssel vizsgálják a kötet címében megjelölt témakört.[3] Érvelése a kognitivista, természettudományos-logikai gondolkodásmód primátusának kétségbevonására irányul; átmenet a narratív, értelmező megközelítések felé, mely megközelítéseket a valósággal való megbirkózás más természetű, a személyiség formálódását alapvetően meghatározó formájának tekinti. Kaposi Dávid a könyvről írt recenziójában[4] Brunernek egy korábban készült munkájából (Acts of Meaning, 1990.) idézve érzékelteti ennek a váltásnak a jellegét: „Feltételezték, hogy az emberi viselkedés okai a biológiai szubsztrátumban rejlenek. Ehelyett én amellett szeretnék érvelni, hogy a kultúra, valamint a jelentés keresése a kultúrán belül a valódi okai [proper causes] az emberi cselekvésnek.” Kaposi meghatározónak tartja Bruner érvelésében
„a logikai – tudományostól a narratív ember felé, az információfeldolgozás zárt világából a jelentésalkotás nyitott univerzumába” történő elmozdulást[5]

Bruner könyve nem könnyű olvasmány. A helyenként nem kellően átgondolt fordítás sem könnyíti meg az olvasó dolgát. Ráadásul gondolatrendszerének megértése jóval több háttértudást igényel annál, mint amennyi a szövegben rejlő információkból összerakható. Koncentrált figyelmünket azonban nem csupán azért érdemli meg, mert sokat tanulhatunk belőle. Elemzései új megvilágításba helyezik az oktatásügy kihívásait azáltal, hogy „ újra érdekessé tesznek mindent, ami már túl ismerős lenne…..és segítenek ismét friss szemmel látni.”[6] És ez talán a kihívásokkal történő szembenézésre is felkészültebbé tesz bennünket.

– Szerinted én tanult, olvasott ember vagyok?

– Minden bizonnyal – válaszolta Zi-gong. – Vagy
talán nem?

– Egyáltalán nem – mondta Konfuciusz. – Csak
egyszerűen megragadtam egy fonalat, ami elvezet
az összes többihez.

Sima Quian: Konfuciusz

Az idézet, amelyet internetes könyvszemlém mottójának választottam, Manuel Castells információs társadalomról szóló trilógiája első kötetének elején olvasható.[1] A keleti bölcsnek tulajdonított kijelentés azért kerül oktatáselméleti/nevelésfilozófiai ihletésű tűnődéseim elé, mert egy olyan olvasási stratégiát sugall, amely jól használhatónak tűnik könyvekkel, tanulmányokkal elárasztott szellemi környezetünk egy-egy tématerületének felderítéséhez.
A fonál (egy lehetséges fonál) felismeréséhez Jerome Brunernek az a tézise vezetett, amely szerint az oktatáselmélet gondolati rendszerét az elme és a kultúra metszéspontjában, kölcsönhatásrendszerében kellene elképzelnünk.[2] Bruner könyve – amelyben ezt az elképzelését kifejti – eredetileg 1996-ban jelent meg, és a szerzőnek az 1990-es évek elején írt tanulmányait foglalja össze Az azóta eltelt két évtized gyorsuló ütemű információ- és kommunikációtechnológiai fejlesztései – következésképpen a társadalom információkezelési és kommunikációs viselkedésének jelentős mértékű átalakulása – véleményem szerint indokolttá teszik egy harmadik erőtér, a technológia beillesztését a neveléstudományi gondolkodást, elméletalkotást formáló tényezők közé. Így az oktatáselmélet nem kettő, hanem három hatótényező metszéspontjában gondolható el. Az ily módon kibővített, háromcentrumú hatásrendszer interakciós terét tekintem azon pedagógiai interdiszciplínák egyik forrásvidékének, amely diszciplínák a tanításról valamint a tanulásról történő gondolkodásnak és kutatásnak az új perspektíváit tárják elénk.

A hatásrendszer összetevői közül az újdonság varázsa a technológiát helyezi előtérbe, amely ebben a kontextusban természetesen az elektronikus információfeldolgozás gépi, algoritmikus formáit jelenti. A technológiai komponensnek a kortárs képzeletre gyakorolt hatása mind az elméről, mind a kultúráról való gondolkodásunkban megnyilvánul. Az elméről gondolkodó kutatók többsége számára többé nem az a kérdés, hogy gondolkodnak-e a gépek, hanem hogy az egyetlen gép, amelyről biztosan tudjuk hogy gondolkodik, az élő agy, hogyan teszi ezt, és hogy lehetséges-e más, olyan típusú gépek építése, amelyek szintén képesek a tudatos gondolkodásra?[3] Se szeri se száma azoknak a filozófusoknak és társadalomkutatóknak, akik a technikának a kultúrára és a társalomra gyakorolt hatásáról tűnődve fogalmazták meg intellektuálisan inspiráló elméleteiket.[4]

Elme és (információ)technológia kölcsönhatását illetően az is izgalmas kérdés, hogy az új képernyő-interfész hatására hogyan változik és hogyan változtatható meg a humán kognitív architektúra plasztikus része? Ez a megközelítésmód közvetlenül átvezet bennünket a neveléstudomány területére, exponálva a megkerülhetetlen kérdést: vajon az információtechnológiai hatások rendelkeznek-e olyan erős transzformációs potenciállal, amely jelentősen hozzájárulhatna egy új pedagógiai paradigma kialakulásához? Ha igen, ez a harmadik, szuverénnek tételezett hatótényező-rendszer milyen elméleti megközelítésekkel elemezhető és értelmezhető? Úgy gondolom, az értelmezések egyik forrása a média- illetve médiumelméletek szemlélete, fogalomrendszere, módszertana és tudásrendszere lehet. Egy másik forrás a neveléstudomány peremvidékein azonosítható: alternatív- progresszív- és antipedagógiai gondolkodásformák, iskola-és oktatáskritikák. Harmadik forrásként a kognitív tudomány és a pszichológia különböző résztudományai jöhetnek szóba. Például Jerome Bruner fentebb említett könyvének kulturális pszichológiai megközelítésmódja. Negyedik forrásként azt a kognitív-evolúciós szemléletmódot kell megemlítenünk, amely Merlin Donald, Michael Tomasello, Garry Cziko, Pléh Csaba, Csányi Vilmos, Csibra Gergely, Gergely György és mások munkásságában nyilvánul meg az emberi elme filo- és ontogenezisének kutatására fókuszálva. Végül, de nem utolsó sorban adekvát közelítésnek tűnik számomra egy olyan normatív vizsgálódás, amely tételesen számba veszi egyrészt azokat a követelményeket, melyeket az információs társadalom támaszt az oktatással szemben, másrészt azokat a lehetőségeket, amelyeket az informatikai forradalom biztosít számunkra a kihívásokkal történő eredményes szembenézésre.

A fentebb felvázolt gondolati mezőből indul annak a hálónak a szövése, amelynek csomópontjait – elsősorban, de nem kizárólagosan – a pedagógiai interdiszciplínák néhány sokat ígérő forrásvidékét reprezentáló, e sorok írója szerint fontos, intellektuálisan inspiráló szövegek alkotják. Az elsőként szóba kerülő mű – a következő bejegyzés tárgya – természetesen Bruner könyve lesz, amely e sorok íróját a fonál felismerésére és megragadására késztette.