Havi bejegyzések archívuma szeptember, 2013

szept 23 2013

Thomas Nagel a tudatos tapasztalat jellegéről

Közzétéve által Blog kategória alatt

Nagel munkája talán a legerőteljesebb érveket fogalmazza meg a modern filozófiában a tudat fizikalista, funkcionalista, neurobiológiailag reduktív vagy eliminatív elméleteivel szemben.

  Peter J. King: Száz nagy filozófus. Gabo Könyvkiadó, Budapest, 2005.

 

Népszerűsítő filozófiatörténeti könyvek gyakori illusztrációja egy denevért ábrázoló kép.
Ez arra vezethető vissza, hogy Thomas Nagel amerikai filozófus 1974-ben írt egy tanulmányt (What is it like to be a bat? ,

magyarul: Milyen lehet denevérnek lenni? ),[1] amelyben a test-elme probléma mibenlétét fogalmazta meg világos, közérthető és tömör érveléssel. Nagel írása máig érvényes, megkerülhetetlen klasszikusa a problématér feltérképezésének. A tanulmány bevezető soraiban a szerző megállapítja, hogy eddig eredménytelennek bizonyultak azok a törekvések, amelyek a tudatos jelenségeket az agy neuroanatómiai/fiziológiai sajátosságaira próbálják visszavezetni,. (Ez a megállapítás máig érvényes).[2]  Ebből azt a következtetést vonja le, hogy „fogalmunk sincs róla, hogyan kellene kinézni egy mentális jelenség fizikai természetéről szóló magyarázatnak. A tudatos mentális jelenségek legfontosabb jellemzője alig értett, és a körültekintő elemzés feltárja, hogy nem alkalmazható rá a redukció egyetlen jelenleg hozzáférhető fogalma sem. Talán egy merőben új teoretikus formát még kieszelhetünk e célból, de egy ilyen megoldás, ha egyáltalán létezik, valahol a távoli intellektuális jövőben található.”[3]

A továbbiakban Nagel azt vizsgálja, hogy mi teszi olyan nehézzé, sokak szerint lehetetlenné a tudat beillesztését a világról alkotott természettudományos képünkbe. Megállapítja, hogy tudatos tapasztalattal rendelkezni azt jelenti, hogy „valamilyen” az ilyen tapasztalatot megélő élőlénynek lenni. A tudatos tapasztalat ugyanis feltételez egy sajátos pozíciót, és csak ebből a nézőpontból élhető át, ezért külső szemlélő számára hozzáférhetetlen. A tudatos tapasztalat eme különös, kitüntetett jellegének bemutatására használja Nagel a denevér példát. Szemléletesen érzékelteti, hogy egy organizmus személyes létezésérzetének tapasztalata kívülálló számára elvileg is megközelíthetetlen. Olyan sajátos és különös, hogy még egy más típusú, de szintén tudatos lény számára is elképzelhetetlen. A denevér szubjektív élményvilága – az, hogy milyen a denevér számára denevérnek lenni – örökre zárva marad előttünk. [4]

A denevér példa azonban csupán a tapasztalat szubjektív karakterének különösségére hívja fel figyelmünket.[5] Nagel tanulmányának alapvető, ontológiai és egzisztenciális szempontból egyaránt izgalmas üzenete az, hogy ezt a szubjektív tapasztalásvilágot – amely kétségtelenül reális – nem tudjuk meggyőzően értelmezni a jelenleg domináns, evolucionista-materialista világkép alapján. A redukció megbízható tudományos módszer ugyan, de a tudatos tapasztalat esetében eddig eredménytelennek bizonyult. A reduktív elemzés lényege ugyanis az objektivitás lehető legnagyobb mértékű érvényesítése. A dolgok objektív karaktere viszont csak úgy tárható fel, hogy elvonatkoztatunk azok nézőponttól függő, fenomenológiai sajátosságaitól – a látszattól a valóság, az egyedi, szubjektív, első személyű valóságészleléstől a harmadik személyű jelenségértelmezés felé mozdulunk el. A tudatos tapasztalat esetében azonban a sajátos, szubjektív nézőponttól nem vonatkoztathatunk el, mivel éppen ez a vizsgálni szándékozott jelenség lényege.  „Minden szubjektív jelenség szükségképpen egy egyedi nézőponthoz kötődik, márpedig egy objektív, fizikai elmélet feltétlenül fel kell adja e nézőpontot. ….Nehezen érthető, mit jelenthetne egy tapasztalat objektív karaktere, leválasztva arról a sajátos nézőpontról, amelyből a szubjektum felfogja. Ugyan mi marad abból, hogy milyen lehet denevérnek lenni, ha eltávolítjuk a denevér nézőpontját?” I.m. 8. o.

Nagel nem zárja ki a tudatos tapasztalás fizikalista magyarázatának lehetőségét, de ennek – ahhoz, hogy hihető legyen –  a tapasztalat szubjektív karakterét is értelmeznie kellene, ez viszont rendre eltűnik a magyarázat során. Ennek az az oka, hogy a magyarázati szakadék[6] áthidalásához hiányzik a konceptuális és elméleti háttér. Fogalmunk sincs arról, hogy egy fizikalista magyarázat miképpen lenne igaz.  Az is kérdéses – írja Nagel – „hogy a tapasztalatnak adható-e bármiféle értelemben objektív karakter? Van-e értelme azt kérdezni, hogy tapasztalataim valójában milyenek, szemben azzal, ahogy megjelennek nekem? Voltaképpen még azt sem értjük igazán, hogy természetük fizikai leírás alá vonható, ha azt az alapvetőbb elgondolást nem értjük, hogy van objektív természetük (illetve, hogy az objektív folyamatoknak lehet szubjektív természetük).” I.m. 12. o.

A tanulmány megjelenése óta eltelt csaknem negyven év alatt a probléma megoldásához semmivel sem kerültünk közelebb – pedig próbálkozásokban nincs hiány.[7] A különös az, hogy szinte mindenki egyetért abban – a priori – hogy milyen jellegű lesz a megoldás,[8] sőt, sokan gondolják úgy, hogy meg is találták azt. Daniel Dennett amerikai filozófus például a témának szentelt könyvének – az álszerénység látszatát is elkerülendő – a „Consciousness Explained” címet adta.  A próbálkozások azonban rendre elbuknak a „Nagel-próbán”,[9] azaz nem felelnek meg azoknak a kritériumoknak, amelyek a józan ész és a tudományosság követelményei alapján, meggyőző logikai erővel, világos és elegáns érveléssel kerültek megfogalmazásra – a szóban forgó filozófus és mások meghatározó munkáiban.

Nagel a denevéres tanulmányt megjelenése után csaknem negyed századdal egy 1998-ban tartott nevezetes előadásában () tovább specifikálta és finomította kritériumait.[10] Már előadásának címe (Conceiving the Impossible and the MindBody Problem) is fontos felismerést implikál: a tudat fizikalista magyarázatához egy logikai képtelenségre, azaz a lehetetlen elképzelésére lenne szükségünk.  Az alapprobléma ugyanis az, hogy a tudatos nézőpont konceptuálisan redukálhatatlan aspektusához fizikai kiterjedést kellene hozzáképzelni – azaz valójában nem is redukcióra vagy eliminációra, hanem inkább expanzióra lenne szükség! Olyan meggyőző koncepciót kellene kialakítanunk, amiben a szubjektív nézőpontnak magától értetődően egyúttal objektív karaktere is van.[11] Azt kellene eldönteni, hogy a test és a tudat kartéziánus intuíciója csupán a korlátozott tudás következménye-e, vagy mélyebb okok rejlenek mögötte?[12] Nagel itt azt is világosan exponálja, hogy mi teszi a szokásos – meggyőzőnek gondolt – kauzális magyarázatokat elégtelenné.[13] Szerinte az intellektuális transzparencia hiányzik ezekből; annak a logikailag szükségszerű, szoros belső kapcsolatnak a megvilágítása, amelynek eredményeképpen az egyik a másik nélkül elképzelhetetlen. Ha ez a feltétel nem teljesül, lehet bármilyen szoros korreláció a mentális jelenség és az agy fiziko-kémiai állapotai közötti, nem jutunk előbbre.[14]

A tét nem csekély. A naturalizmus neodarwinista / materialista világképe a tudomány – és általában az intellektuális szféra – domináns narratívájává vált. Egyetlen elvarratlan szál, egy, az összképbe be nem illeszthető jelenség van még: a tudatos tapasztalat. Ennek és az erre épülő humán szférának (Human Reality) a beillesztése az egyébként látszólag harmonikusan összeilleszkedő elemekből összetevődő fizikai világképbe (Basic Reality)[15] az idegtudomány és a filozófia legfontosabb feladata – legalábbis az ontológiai naturalizmusban hívő tudósok szerint. Nem csoda hát, hogy nagy a sietség hihetőnek tűnő magyarázatok konstruálását illetően.[16]

Nagel filozófiai munkásságának egyik jelentős erénye az, hogy világosan megfogalmazott gondolatrendszert dolgozott ki a test-elme probléma mibenlétének megvilágítására. Ennek alapján igazolható lenne egy logikailag kényszerítő erejű, egyértelműen tudományos fizikalista magyarázat is. Ha és amennyiben ilyen magyarázatot nem sikerül megalkotni, akkor továbbra is nyitva marad a lehetőség az elme és a kozmosz mibenlétének többféle magyarázatára. A dolgok jelenlegi állása szerint természetesen változatlanul érvényes a dán királyfi episztemológiai szentenciája:

Több dolgok vannak földön és egen,
Horatio, mintsem bölcselmetek
Álmodni képes.
(…)

 


[1] Nagel, Thomas (1974): What is it like to be a bat? The Philosophical Review 83, No. 4: 435- 450. magyarul: Nagel, Thomas (2004): Milyen lehet denevérnek lenni? Vulgo, 5. évf. 2. sz. Sutyák Tibor  (ford.) p. 3-13.

[2] Nemrégiben Altrichter Ferenc a következőképpen fogalmazott: „A probléma megoldásától azonban csaknem végtelen távolságban vagyunk még, és a jelenleg konceptuálisan belátható, illetve respektálható megoldási lehetőségek is igen korlátozottnak tűnnek.”  Ugyanazon a konferencián Hernád István a következő mondattal zárta előadását: „Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogyan és miért valamilyen érzés olyan rendszernek lenni, amely rendelkezik mindezekkel a lenyűgöző működési képességekkel, attól tartok, csalódni fogunk. Ez olyan megoldatlan rejtély, amellyel meg kell tanulnunk együtt élni.”   Altrichter Ferenc (2002): A tudat két aspektusa: intencionalitás és qualia.  Hernád István (2002): Az elme magyarázata: kemény dió. In: Vízi-Altrichter-Nyíri- Pléh (szerk.): Agy és tudat. Kognitív Szeminárium Sorozat. BIP, Budapest.

[3] Az idézett szövegrészek Sutyák Tibor  fordításából származnak. Nagel, Thomas (2004): Milyen lehet denevérnek lenni? Vulgo, 5. évf. 2. sz. Sutyák Tibor  (ford.), 3. o.

[4] Ezen a ponton Nagel tesz egy episztemológiai kitérőt, és felhívja a figyelmünket egy – egyébként az evolúciós ismeretelméletből is következő – megismerési korlátunkra: „Tűnődésünk, hogy milyen lehet denevérnek lenni arra a következtetésre juttatott minket, hogy vannak tények, amelyek nem az emberi nyelven kifejezhető propozíciók igazságában állnak. Kénytelenek vagyunk ilyen tények létezését elismerni anélkül, hogy állításokat tudnánk tenni róluk, vagy felfoghatnánk őket.”   I.m. 7. o.

[5] „A szubjektivitás és a nézőpont közötti kapcsolat, valamint a szubjektív jellemzők fontosságának szemléltetése céljából segítségül hívunk egy példát, ami megvilágíthatja a szóban forgó kérdést, felszínre hozva a kétféle felfogásmód, a szubjektív és az objektív közötti szétágazást.”  I.m. 5. o.

[6] A kifejezés Altrichter idézett tanulmányában fordul elő, a következő kontextusban: „Levine (2001) találó kifejezésével élve magíarázati szakadék tátong a fizikai sajátosságok és a tudat kvalitatív sajátosságai között.”  Altrichter (2002).

[7] További információkat ad  a jelenlegi helyzet jobb megértéséhez   az idézett szövegrészhez kapcsolt lábjegyzet (11): „Elég a Journal of Consciousness Studies számait tanulmányozni, és rögtön meggyőződhetünk arról a tényről, hogy manapság a megoldást illetően majdnem teljes intellektuális káosz uralkodik. A vitákban minden lehetséges módszer, minden lehetséges elmélet, minden lehetséges és lehetetlen javaslat elhangzik. Egyesek például egyszerűen tagadják a qualia létezését, mások a reprezentációval azonosítják a tudatosság kvalitatív formáját, megint mások az agyi jelenségek hihetetlen komplexitásával magyarázzák a minőségi sajátosságok megjelenését, megint mások a kvantummechanikai hullámfüggvénynek a citoszkeletális mikrocsövekben a gravitáció által előidézett kollapszusával magyarázzák a tudatosságot, megint mások a tudatosság elemi részecskéjének, a pszichonnak a bevezetését javasolják, és persze megint mások a hagyományos dualizmusban, az epifenomenalizmusban, a panpszichizmusban, vagy a teljesen szégyentelen idealizmusban vélik fellelni a probléma megoldását.”

[8] A megoldást általában az ontológiai naturalizmus szemlélete és világértelmezése alapján képzelik el,  a funkcionalizmus –  reduktív materializmus – fizikalizmus  által determinált vonatkozási rendszerben. (Az ontológiai natruralizmus ideologikus jellegét jól érzékelteti  Pléh Csaba tanulmánya: Pléh Csaba (2010) Naturalizmus a pszichológiában? Magyar Filozófiai Szemle 54. évf. (2010) 1. sz. 79‑86. old.

[9] A bejegyzés szerzője által konstruált kifejezés.

[10] Conceiving the Impossible and the MindBody Problem.  Royal Institute of Philosophy annual lecture, given in London on February 18, 1998; published in Philosophy vol. 73 no. 285, July 1998, pp 337-352

[11] „What we need is not a reductionist or eliminative revision but an expansionist one. By this I mean a conception that will permit subjective points of view to have an objective physical character in themselves.”

[12] We have to ask ourselves whether there is more behind the Cartesian intuition than

mere lack of knowledge, resulting in lack of imagination.4 Of course it is not enough just to say, „You may be mistaking your own inability to imagine something for its inconceivability.” One should be open to the possibility of withdrawing a judgment of inconceivability if offered a reason to think it might be mistaken; but there does have to be a reason, or at least some kind of story about how this illusion of inconceivability might have arisen.

[13] The identification of mental events with physical events requires the unification of these two types of properties in a single thing, and that remains resistant to understanding. The causal argument for identification may make us believe that it is true, but it doesn’t help us to understand it, and in my view, we really shouldn’t believe it unless we can understand it.

[14] The problem lies in the lack of any conceivable internal connection between a modification of my subjective point of view and a modification of the physico-chemical activity of my brain. The two may correspond extensionally as exactly as you like, but identity requires more than that. If they are the same state, it must be impossible for the one to exist without the other. And while we may have good empirical reasons to believe that that is true, the understanding of such an impossibility requires that the necessity of the connection between the two become intellectually transparent to us. In the case of conscious states and physiological states, it isn’t just that we don’t see such a necessary connection: it seems in advance that a necessary connection between two such different things is unimaginable. They seem logically unrelated.

[15] A Basic Reality és a Human Reality kifejezéseket Searle használja. (Franken-Karakus-Michel (eds): John R. Searle: Thinking about the Real World.  Ontos Verlag, Frankfurt, 2010..

[16] Az eliminatív materialista magyarázatok egy további, valószínű motivációjáról Nagel magyarul is megjelent kötetének Az evolúciós naturalizmus és a vallástól való félelem című tanulmányában olvashatunk. (Thomas Nagel (1998): Az utolsó szó. Európa Könyvkiadó, Budapest), 176-199. o.

4 hozzászólás

szept 03 2013

A test-elme probléma Jeff Hawkins könyvében

Közzétéve által Blog kategória alatt

The fundamental question in contemporary philosophy: How, if at all, can we reconcile a certain conception of the world as described in physic, chemistry, and the other basic sciences with what we know,
or think to know about ourselves as human beings?

John R. Searle: Making the Social World. Oxford, 2010

 

Az On Intelligence  kiváló bevezetés az agyműködés gépi aspektusának megértéséhez. Ezen túlmenően arra késztet, hogy újra rácsodálkozzunk az ismert világegyetem legbonyolultabb rendszerére. Furcsa érzés beleképzelni a fejünkbe a könyvben részletesen leírt mintázatgeneráló és jelfeldolgozó gépet, de kétségtelen – az agytudomány empirikus adattömege bizonyítja – hogy működik bennünk ez a Hawkins által modellezett automata, számunkra ma még (Hawkins könyvének elolvasása után is) nagyrészt áttekinthetetlen és érthetetlen módon, többnyire csalhatatlan biztonsággal.  Ez a gépi komponens azonban csupán a materiális alapja (hordozója, megjelenítője, tükre?) a rendszer másik elemének, a tudatos tapasztalás- és érzésvilágnak (elme, pszichikum, lélek, szellem?).  Bármilyen legyen is a viszony a két komponens között (kauzalitás, korreláció, azonosság?), évszázadok óta képtelenek vagyunk kielégítő tudományos értelmezésére. Korunk egyik vezető elmefilozófusa John Searle ennek a viszonynak a megoldatlanságát tekinti a kortárs filozófia legalapvetőbb problémájának.[1] Hawkins – és a hozzá hasonló felfogású kutatók – számára azonban ez a magyarázati szakadék nem jelent alapvető problémát.   Gondolkodásának reduktív materialista determinációiból eredően úgy véli, a problémák egy része nem is létezik, más részükre pedig már jelenlegi tudásunk alapján is – feltehetően a közeljövőben – találni fogunk fizikalista, eliminatív materialista magyarázatokat.[2] Ez a hit nem okoz zavart az első hat fejezetben, az utolsó kettőben azonban, ahol a tudatosságról, kreativitásról, intelligenciáról és jövőbeli intelligens gépekről van szó, már gyakran olvashatunk túlzottan leegyszerűsítő állításokat, kétes analógiákat, esetenként téves értelmezéseket.  Így például hibás következtetéseket tartalmaz az a gondolatkísérlete is, amellyel a tudat fizikalista értelmezését próbálja alátámasztani. (A gondolatmenet kritikája Donald Perlis recenziójában olvasható.

Arról, hogy a teljes körű magyarázat igénye nem teljesül, számos szövegrészlet árulkodik. A megfogalmazásokban lépten-nyomon megjelenik Descartes árnyéka, jelezve, hogy a mégoly materialista-monista szerző sem tudta teljesen kiküszöbölni a descartes-i szubjektumot.
A kéreg működését leíró szövegekben folyamatosan jelen van a self, az én, a személyes szemlélő (emlékeztetve a híres Popper-Eccles könyv címére: The Self and Its Brain) és az agy, az objektívan leírható szerkezet feloldhatatlan kettőssége.  Például: When I look around the room, my brain is using memories to form prediction about what it expects to experience  before I experience it (p. 84.). Vagy: The IT cell tells us we are seeing a face (p. 113).  Vagy: I think consciousness is simply what it feels like to have a cortex! (következetesen redukcionista beszédmód szerint így kellene fogalmaznia: to be a cortex!) Ugyancsak a szubjektum megkerülhetetlenségéről árulkodnak a neuron-csoportoknak tulajdonított mentális tevékenységek: lover regions are looking at a window (p. 127), más helyeken az agykéreg „is comparing, expect, observe, predict, stb. Ki néz, ki hasonlít össze, ki figyel meg, ki az, aki elvár és előre jelez itt? Hawkins egy-egy árulkodó mondata azt is jelzi, hogy korántsem olyan egyszerű a problémakör megoldása, ahogyan azt a könyv alaphangvétele sugallja. Például: However, the problem of understanding how your cortex forms invariant representations remains one of the biggest mysteries in all science. Itt-ott a szövegben olyan ellentmondásokat találunk, melyek megkérdőjelezik a könyv egész szemléletét. A 179. oldalon például olvasható, hogy egy fa nem gondolkodik, mert automatikusan működik. ( Of course a tree doesn’t  think; its behavior is automatic.) Ez valószínűleg így van, de akkor hogyan gondolkodhatnak azok az automatikusan lefutó algoritmusok, amelyek az agykéreg működését jelentik?

Hawkins is érzi, hogy argumentációja nem mindenki számára meggyőző. Sokan gondolhatják – írja a könyv 175. oldalán – hogy a teljes emberi tevékenység nem vezethető vissza egy egyszerű algoritmusokat megvalósító hatalmas, hierarchikus memóriarendszer működésére. Lehetséges az – teszi fel a kérdést – hogy a teljes életünk, törekvéseink, értékrendünk nem több, mint apró szinapszisok milliárdjaiban kódolt elektrokémiai hatásrendszer? Szerinte igen, és hogy minket is meggyőzzön erről, elmond egy személyes történetet. 1984-ben programozott először grafikus felhasználói felületet, és a kódrendszer bonyolultságát látva nem tudta elképzelni, hogy a rendkívül komplex utasításrendszer működni fog. De az elkészült program szempillantás alatt generálta az impozáns színes képernyőképet. Kételkedésének az volt az oka – írja magyarázatként – hogy intuitív érzéke alábecsülte a mikroprocesszor sebességének és a program komplex, hierarchikus kódrendszerének összeadódó hatását.  Ugyanígy vagyunk az agykéreg elképesztő kapacitásának és a hierarchikus neuron struktúrák együttes hatásának eredményeként előálló mentális működés elképzelésével is – érvel tovább. Nem tudjuk elhinni, hogy öntudatunk, kultúránk, a nyelvek, a művészet, a tudomány ezekre vezethető vissza.

Ez az analógia azonban téves.  Nem intuíciónk korlátairól van ugyanis szó, hanem egy olyan konceptuális keretrendszer hiányáról, amelyben a tudatos tapasztalat és az elektrokémiai folyamatok ionáramai harmonikus, logikailag és intuitív módon is egymásból következő elemekként illeszkednének. Hawkins (ahogy eddig senki más sem) nem adta meg azt a metaszintet, amelyben a szellemi illetve fizikai szféra egy homogén valóságértelmezés egymásra visszavezethető elemeiként értelmezhető ontológiai rendszer részeit alkotnák

Úgy tűnik, Hawkins mintázat-generáló rendszerének nem csak a kigondolása, hanem a működése is feltételezi a szubjektumot, a jelenlévő megfigyelőt. Az önmagában lévő fizikai agyban ugyanis nincsenek mintázatok, csak kölcsönhatások, ionáramok, molekuláris rezgések kaotikus tömege. Ahhoz, hogy a modell működjön, kell egy self. Fel lehet tételezni persze, hogy valamiféle „virtuális én” konstruálódok a molekularezgésekből és ionáramokból. De hogyan és miért? Miképpen jelenik meg a jelentés, a szándék és a szubjektív tapasztalat egy tisztán anyagi világban (az anyag fogalmáról kialakított jelenlegi elképzeléseink alapján)? Hogyan lehetségesek önmagukat mintázatként azonosító, és erre a megfigyelésre reflektáló „mintázatok”?  A grafikus felhasználói felületet egységes látvánnyá összeálló képe feltételezi a descartes-i megfigyelő szubjektumot, aki ezt észleli. Hawkins története akkor lenne meggyőző, ha bizonyítani tudná, hogy a műveletvégző mikroprocesszorban futó program rácsodálkozik magára, és eltűnődik azon, milyen dekoratív módon jelenik meg az általa generált képernyőkép.

Ez utóbbi fikció visszavezet bennünket Searle kínai szobájához. Amikor Hawkins azt állítja, hogy Searle rendszerében azért nincs megértés és azért nem jelenik meg mentális tartalom, mert nem a megfelelő komputáció történik, feltehetően téved. Searle problémája nem a helytelen (szimbólummanipulációs) komputáció, hanem a komputáció maga. 1980-ban írt híres tanulmányában[3] leírta – és azóta ezt hangsúlyozza – hogy a program szintaxisa (bármilyen algoritmusrendszerből álljon is) önmagában nem elegendő jelentés generálásához.[4] Hawkins hiába eliminálja Searle jelkönyveket lapozgató emberét és helyezi be a műveletvégzést neurális hálózatok automatizmusaiba, valószínűleg az ő modellje alapján működő rendszer sem lenne képes tudatos tartalmak generálására.[5]

Összefoglalóan elmondhatjuk, Hawkins kiválóan megírt és könnyen olvasható könyve az agyműködés mindkét aspektusának tudatosításához hozzájárul. Egyrészt minden eddiginél részletezőbb és átfogóbb modellt mutat be az agykéreg működésére, másrészt ráirányítja a figyelmünket arra a magyarázati szakadékra, amely az agy fizikai sajátosságainak és a tudatos tapasztalat kvalitatív, szubjektív aspektusának az összeilleszthetetlenségében mutatkozik, és amelyet neki sem sikerült áthidalnia.

 


[1] „I want to situate this work within that larger question, which I regard as the fundamental question in contemporary philosophy: How, if at all, can we reconcile a certain conception of the world as described in physic, chemistry, and the other basic sciences with what we know, or think to know about ourselves as human beings?  How is it possible in a universe consisting entirely of physical particles in fields of force that there can be such things as consciousness, intentionality, free will, language, society, ethic, aesthetic,  and political obligations?” In: John R. Searle: Making the Social World: The Structure of Human Civilization. Oxford University Press, 2010.

[2] Ennek az elképzelésének a könyvben több helyen kifejezést ad, például: „There appears to be a large philosophical gulf between a collection of cells and our conscious experience, yet mind and brain are one and the same.” p. 43. „By now, I hope I have convinced you that mind is just a label of what the brain does. It isn’t a separate thing that manipulates or coexists with the cells in the brain. Neurons are just cells. There is no mystical force that makes individual nerve cells or collections of nerve cells behave in ways that differ from what they would normally do.” p. 204. In:  Hawkins, J. : On intelligence. Holt  Paperback, New York, 2005.

[3] Searle, John. R. (1980) Minds, brains, and programs. Behavioral and Brain Sciences 3 (3): 417-457. Magyarul: Az elme, az agy és a programok világa, in: Kognitív tudomány, Szerk.: Pléh Csaba, Budapest, Osiris Kiadó, 1996. 136—151. o.

[4] Searle egy nem régen megjelent esszékötetben foglalja össze erre vonatkozó aktuális nézeteit. Searle, J. R.: Philosophy in a New Century. Selected Essays. Cambridge University Press, Cambridge, 2008. Különös tekintettel a következő tanulmányokra: The Turing Test: fifty- five years later; Twenty-one years in the Chinese Room; Is the brain a digital computer?

[5] Mindegy, hogy szimbólumok vagy mintázatok processzálásáról van szó „without a homunculus, both commercial computer and brain have only pattern and the pattern have no causal powers in addition to those of the implementing media.” p. 99.

Nincs hozzászólás