Havi bejegyzések archívuma január, 2014

jan 29 2014

Ignoramus et ignorabimus ! Que sais-je?

Közzétéve által Blog kategória alatt

Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre;

Pál, 1. Kor. 13,12.

A magadfajta lények futtában fölvillanó káprázathoz hasonlók.

Thomas Mann: József és testvérei. Európa Kiadó, Budapest, 1975, Első kötet, 431. o.

 

Az evolúciós naturalizmus és a vallástól való félelem című tanulmányában[1] Thomas Nagel a következőket írja a tanulmány címében megidézett félelemről: „Tapasztalatból beszélek, mert magam is erősen e félelem hatása alatt állok: azt akarom, hogy legyen igaz az ateizmus, és elkedvetlenít, hogy néhányan az általam ismert legintelligensebb és legjobban tájékozott emberek közül vallásos hívők. Ez nem csupán annyit tesz, hogy nem hiszek Istenben, és természetesen remélem, hogy igazam van a hitemben. Arról van szó, hogy azt remélem, nincs Isten! Nem akarom, hogy létezzen Isten; nem akarom, hogy ilyen legyen a világegyetem.”

Az amerikai analitikus filozófus ebben a szövegrészben nem csupán saját pozícióját fogalmazza meg, hanem egyúttal világosan kijelöli mindazon nézeteknek az episztemológiai státuszát is, amelyek az emberi jelenség mibenlétét próbálják meghatározni.  Nagel szerint a jelenleg domináns „tudományos” világnézet is a vélekedés, a meggyőződés, a hit és a remény fogalmakkal definiálható kategóriába tartozik. Ezzel szemben a materialista/neodarwinista világmagyarázat legtöbb híve úgy gondolja, hogy a 21. század elején rendelkezésünkre áll az a természettudományra épülő gondolati keretrendszer, amelynek segítségével felvázolható a világegyetem átfogó, koherens leírása, az elemi részektől és erőterektől az emberi pszichikumig, a kultúráig és a társadalomig. A materialista monizmus narratívája – a kozmikus/kémiai/biológiai/kulturális és technológiai evolúció folyamatában – olyan hézagmentes magyarázatot kínál a kozmosz eredetére, szerveződésére és működésére vonatkozóan, amelyben – ahogyan azt az elmélet egy prominens képviselője könyvének címe kifejezi – minden egybecseng.[2]  Az ontológiai naturalizmus – mint végső magyarázati elv – bizonyosságával élő tudósok magabiztosságát jól jelzik világnézeti opusaik címei: Consciousness Explained (Dennett); How the Mind Works (Pinker); Descartes’ Error (Damasio); The God Delusion (Dawkins); Consilience (Wilson), stb.

Ez a magabiztosság nem teljesen megalapozatlan. Az újkori tudomány néhány száz éves diadalmenetének eredményeképpen tudásunk robbanásszerűen megnövekedett, akciórádiuszunk drámaian kiszélesedett.  Így aztán nem csoda, hogy a természettudományokra hivatkozó fizikalista világkép hatása alól a kortárs képzelet nehezen tudja magát kivonni.[3] Hasonlóképpen vagyunk ezzel, mint a múlt század közepének értelmisége a tudományos szocializmussal: nehéz elkerülni, hogy a kézenfekvőnek tűnő, egyszerű és determinisztikus magyarázatok – pontosan mutatja be a hatásrendszert Czeslaw  Milosz könyve[4]  – rabul ejtsék értelmünket. A természettudományok sikeres és legitim eljárásmódja, a fizikalizmus módszertani naturalizmusa és az ontológiai naturalizmus metafizikája közötti határvonalat könnyű átlépni – akár akaratlanul és észrevétlenül is megtörténhet.  A „tudományos” világnézet a mai mainstraim világszemlélet kulturális kalickájának meghatározó alkotóeleme, a redukcionista materializmus nézőpontja az az észrevétlen szemüveg, amelyen keresztül kortársaink többsége a világot látja.

Egyetlen, a tökéletes összképbe feltűnően nem illeszkedő és – úgy tűnik – nem is illeszthető jelenség van még: a tudatos tapasztalat, a jelentések, gondolatok, szándékok, célok, érzések és értékek világa.  A disszonancia mindenki számára nyilvánvaló – az intellektuális reflexiók viszont rendkívül széles skálán mozognak. A Donald által „keményvonalasaknak” (hardliner),[5] Searle megfogalmazásában „materialistáknak”[6] nevezett szerzők a tudatosságot másodlagos, mellékes, epifenomenális, illuzórikus jelenségnek tartják.[7] A vélemények másik pólusát azok a tudósok képviselik, akik szerint a tudatos tapasztalat és annak neurobiológiai korrelátuma (NCC) közötti viszony olyan misztérium, amelyet nem csak mai tudásunk alapján nem vagyunk képesek megérteni, de valószínűleg a jövőben sem.[8]

A materialista térfélen is találni példákat a magyarázati nehézségek elismerésére. Steven Pinker például így foglalja össze a probléma lényegét: „A rejtélynek van egy bosszantóan holisztikus aspektusa. A tudatosság és a szabad akarat – úgy tűnik –, minden szinten elfedi a neurobiológiai folyamatokat, és nem vezethető vissza sem a részelemek kombinációjára, sem azok kölcsönhatásaira.”[9]

Az antagonisztikus meggyőződések feszültségében – ahol az egyik pólust a teizmus a másikat a materializmus alkotja – milyen esélye van annak a pozíciónak, amely a lehető legnagyobb objektivitással szeretné tudni, hogy végül is mi ez a talányos, sokak által misztériumnak tekintett jelenség? A korábbi bejegyzésekben igyekeztünk erről képet alkotni, a tudományosság kritériumai szerint. Látnunk kell azonban, hogy a tudat esetében nem egyszerűen és nem elsősorban tudományos vagy filozófiai problémáról van szó, hanem a személyes létezésünkre irányuló értelemkeresésről, és arról is, hogy ez az értelemadás magán a létezésen belül megoldható-e vagy sem.[10] A válaszkeresés során megkerülhetetlenek a tudományon túlmutató, alapvető létértelmező kérdések. Mert nem csupán azt szeretnénk tudni, hogyan jelenik, meg és miképpen működik tudatos énünk, hanem az is legitim kérdés, hogy miért és mi végre? A létezés csodájának mindennapi megtapasztalásán túl foglalkoztat bennünket majdani – valószínű – nemlétezésünk gondolata is. „Senki sem képes beletörődni abba, hogy halandó.” – írja Vajda Mihály.[11] „Ha igaz, hogy a tudat semmi több, csak villámfény, amely örökkévalóságnyi homályt szakít meg, és utána ismét örökkévalóságnyi homály következik, akkor nincs utálatosabb dolog a létezésnél.” – olvasható Unamuno spanyol gondolkodónak az emberi létezés ellentmondásait elemző esszéjében.[12] Majd később:„Az egész hatalmas világegyetemben kivétel volna ez a fajta, önmagát ismerő, szerető és érző tudat, amely csak adott hőmérsékleti értékek között képes létezni, s amely csupán múló tünemény?”[13]

Az ontológiai naturalisták világmagyarázó narratíváit olvasva óhatatlanul Cournot, a nagy francia matematikus Unamuno által idézett mondata idéződik fel: „a természetfölöttihez és a csodálatoshoz való közeledés éltet, ennek híján az ész – bármennyit okoskodik is – csak elszomorítani tudja a szellemet.”[14] A reduktív materialista ihletésű szövegek a kritikus olvasó számára mintha tele lennének tűzdelve kicsiny, virtuális táblácskákkal: „Vigyázat, csalok!” Persze, a szerzők általában nem tudatosan hallgatják el tudásunk nyilvánvaló fehér foltjait, léptetik elő kétségtelen valóssággá hipotéziseiket és gondolati modelljeiket, illetve feledkeznek meg bizonyos állításaik releváns cáfolatairól.[15] A materialista módon gondolkodó elme is átfogó magyarázatokat keres és rosszul érzi magát ezek hiányában. Azok számára viszont, akik másképpen gondolkodnak, a mindenség fizikalista magyarázataiból a Wilson által vizionált egybecsengő kozmikus harmónia[16]  helyett az űr kongó, közönyös üressége rémlik fel, amelyben az ember (Jacques Monod híres metaforájával kifejezve) az univerzum peremére vetett cigányként muzsikál a szenvedései, reményei, bűnei iránt közönyös, süket mindenségnek.[17]

Czeslaw Milosz esszénaplója végén felteszi az emberi létállapot legnyugtalanítóbb kérdését: „Mihez kezdjenek azok az emberek, akiknek a saját életük – olyan, amilyen – álom marad, függöny, sötét tükör, és nem tudnak belenyugodni abba, hogy sosem fogják föl, mi is volt valójában?”[18] Vegyük észre, hogy itt nem a megsemmisüléstől való félelem nyilvánul meg.
Ez episztemológiai eredetű intellektuális szorongás, amelyet annak az eshetőségnek a tudatosítása okoz, hogy soha nem fogjuk megtudni, mi volt az a különös jelenség, ami az életünk.

Ha a materialista, neodarwinista világmagyarázat bizonyul igaznak, csaknem bizonyos, hogy nem fogjuk megkapni a választ a lengyel költő kérdésére. (Ez egyértelműen következik az – ennek a magyarázatnak a részét képező – evolúciós episztemológiából.) Annak ellenére sem, hogy előbb-utóbb valószínűleg meg lesz a technológiánk ahhoz, hogy megközelítsük a halhatatlanságot. Szinte akármeddig élhetünk majd, anélkül azonban, hogy választ kapnánk a tudatfilozófusok által nehéz problémáknak nevezett rejtélyekre. Ha viszont a világ több annál, mint amennyi a módszertani naturalizmus prizmáján át mutatkozik belőle, akkor sok minden lehetséges, még az is, hogy lesz válasz végső kérdéseinkre. Ugyan miért és mire alapozva kellene feladni a reményt? Milosz kristálytiszta logikával fogalmazza meg léthelyzetünket: „Amit Dosztojevszkij korában objektív tudományos igazságnak tartottak, arról nagyrészt kiderült, hogy metafizikai előfeltevéseken alapul, feltárult rejtett természete. Úgy tetszik, civilizációnk nem a hit és az értelem, hanem két értékcsoport közt kényszerül választani…..”[19] Azoknak pedig, akik képtelenek a választásra – vagy nem fogadjál el ezt az alternatívát – , természetes létállapotuk a létezés misztériumán való tűnődés. Székely János mesterien formált verssorai intellektuális eleganciával fejezik ki a felfoghatatlannal, az értelemmel elérhetetlennel való együttlétezés elégikus élményét:

Létezni fény. Igaz. De árnya

A létezés örök talánya.

Ezért, kedveském, tiszta lélek,

Sajnálj meg engem, arra kérlek,

Mert noha élek –

S vígan élek –,

Végül mégis csak annyit mondhatok,

Hogy boldog, ki a haláltól vacog.

Boldog, mert félsze néki kedvez:

Csak azt nem érti meg, hogy nem lesz,

Mint nem lesznek egykor az álmok,

A kövek és az eleven parányok,

Mint nem lesznek a csillagok.

De én már azt sem értem, hogy vagyok. [20]



[1] Thomas Nagel: Az utolsó szó. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998. 176-199. o.

[2] Wilson, E. O.: Consilience: The Unity of Knowledge Alfred O. Knopf, New York, 1998.

Magyarul: Minden egybecseng. Typotex, Budapest, 2003.

[3] „a matematikai viszonyrendszerbe foglalt Természet kezdi elfoglalni Isten helyét a művelt emberek képzeletében” – írja a 18. századra vonatkoztatva Milosz. Czesław Miłosz: Az Ulro országa. Európa Könyvkiadó, 2011, Budapest, 178. o.

[4]Czesław Miłosz: A rabul ejtett értelem. Európa Könyvkiadó, 2011, Budapest.

[5] Donald, M.: A mind so rare. The evolution of human consciousness. W.W. Norton & Comp., 2001, pp. 31-35.

[6] Searle, J.: Elme, nyelv és társadalom. A való világ filozófiája. Vincze Kiadó, Budapest, 2000.  53-54. o.

[7]Gerhard Roth neurobiológus szerint ilyen illuzórikus jelenség például az „Én”- képzete, amely csupán az agy által létrehozott virtuális ágens az ugyancsak az agy által konstruált világmodellben. (Roth, G.: Fühlen, Denken, Handeln – Wie das Gehirn unser Verhalten steuert. Suhrkarap Verlag, Frankfurt am Main, 2001).  Daniel Dennett TED előadásának a címe  „ The illusion of consciousness” magáért beszél. http://www.ted.com

[8] Emil Du Bois-Reymond neves német természettudós-orvos egy 1872-ben tartott előadásában a következők szerint fejezte ki azt a meggyőződését, hogy a tudatosság kérdése a tudomány számára megoldhatatlan problémák közé tartozik. „Milyen kapcsolat lehet az agyamban lévő atomok rezgése és a természettudományos értelmezés számára definiálhatatlan, mégis a legvalóságosabban létező tény között, hogy érzéseim és szándékaim vannak? Elképzelhetetlen számomra, hogy az atomok kölcsönhatásaiból tudatosság bontakozhatna ki. …… Azt kell hinnem, hogy az öntudat nem csupán ismereteink mai állása mellett nem vezethető le működésének anyagi hordozóiból – ami mindenki számára nyilvánvaló – , hanem a dolgok ismert természete szerint ezen az alapon soha nem is lesz megmagyarázható.”  Bois-Reymond, E. Du: Über die Grenzen des Naturerkennens. 1872. Idézi: Singer, W. Vom Gehirn zur Psyche. In: Wie entstehen neue Qualitäten in komplexen Systemen? Dokumentation des Symposiums zum 50jährigen Gründungsjubiläum der Max-Planck-Gesellschaft am 18. Dezember 1998 in Berlin, pp. 56-74

Több mint 150 évvel később a neves kognitív pszichológus, Stevan Harnad (Hernád István)  lényegében ugyanezt mondja: „A probléma akkor jelentkezik, amikor bizonyos fajta “dolgokat” (mentálisakat) megpróbálunk másfajta dolgokkal (fizikaiakkal) összekapcsolni. A probléma pedig a következő: hogyan illesszük össze e kétfajta dolgot. Azonos természetűek lennének? A gondolatok, tapasztalatok, érzések is valamilyen módon anyag és energia lennének? Ha igen, akkor hogyan? (Itt kis szünetet tartok, és hagyom az olvasót elgondolkodni a kérdésen, hátha mirabile dictu elfogadható választ talál e problémára, amit eddig még senki nem tudott megoldani!) Nem tudjuk, hogy az agyműködés hogyan hoz létre érzéseket, még kevésbé, miért …  A tudatosság megjelenésének ez a hogyanja és miértje olyan feladvány számunkra, amit nem csupán most nem tudunk, de (további értesítésig) valószínűnek látszik, hogy soha nem fogunk tudni megérteni.”

In: Hernád István: Az elme magyarázata: kemény dió. Agy és tudat, Budapest, BIP, 2002. 119. o., iIlletve (az idézet másik része): New York Review of Books; Volume 52, Number 11  June 23, 2005. Letter: What is consciousness? By Stefan Harnad, Reply by John R. Searle In: Response to John R. Searle: Consciousness: What We Still Don’t Know (January 13, 2005)

[9] „These puzzles have an infuriatingly holistic quality to them. Consciousness and free will seem to suffuse the neurobiological phenomena at every level, and cannot be pinpointed to any combination or. interaction among parts.” Pinker, S.: The Blank Slate. Penguin Books, 2003. p. 240.

[10] Ez a szövegrész Csejtei Dezsőnek az Unamuno könyvhöz írt utószavából idéz.

[11] Vajda Mihály: Szókratészi huzatban.Kalligram Kiadó, Pozsony, 2009, 203. o.

[12] Unamuno, Migual de : A tragikus életérzés. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989. 16. o.

[13] Unamuno, i.m. 175. o.

[14] Unamuno, i.m. 182. o.

[15] Ide kívánkozik egy részlet Csányi Vilmosnak  Daniel Dennett könyvéről (Darvin veszélyes ideája) írt recenziójából: „Az első és lényeges problémám Dennett egész gondolati keretére vonatkozik. Tárgyalásában nem különül el világosan a valós világ és a világról alkotott tudományos modell természete. Az evolúciót Dennett algoritmikus folyamatnak tekinti, és úgy gondolja, elegendő kimutatni a természetes szelekció algoritmusának működését – és ezzel a bizonyítás be is van fejezve. Sajnos a probléma ennél jóval összetettebb: Soha senki sem bizonyította, hogy a valós világ kizárólag algoritmikus folyamatokból áll.  Csányi, Vilmos 1999: Daniel C. Dennett: Darwin veszélyes ideája, Buksz 2.

[16] Wilson, E. O.: Consilience: The Unity of Knowledge Alfred O. Knopf, New York, 1998.Magyarul: Minden egybecseng. Typotex, Budapest, 2003.

[17] Monod, Jacques: Zufall und Notwendigkeit. Philosophische Fragen der modernen Biologie. München, Piper Verlag, 1971. S. 211.

[18] Czesław Miłosz: Az Ulro országa. Európa Könyvkiadó, 2011, Budapest, 340. o.

[19] Czesław Miłosz: Az Ulro országa. Európa Könyvkiadó, 2011, Budapest, 76. o.

[20] Székely János: Sajnálj meg engem, 1957. In: Székely János: Semmi-soha. Versek (1948-1986), Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1994. 203-207. o.

Ignoramus et ignorabimus ! Que sais-je? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva