Havi bejegyzések archívuma január, 2015

jan 21 2015

Hibákból tanulni – tanuláselméletek evolúciós episztemológiai keretrendszerben I.

Közzétéve által Blog kategória alatt

„Nem könnyű ma tanárnak lenni.” Ezzel a mondattal kezdődik Henry J. Perkinson 1984-ben megjelent, a 20. századi tanuláselméletekkel foglalkozó könyve.[1] A gyakorta elhangzó tanárpanasszal történő indítás azonban itt csupán arra szolgál, hogy exponálja a szerző alapüzenetét. Szerinte ugyanis – a közhiedelemmel ellentétben – a nehézség nem abból ered, hogy a tanulók, a szülők, az iskolafenntartók, az osztálytermek megváltoztak. A probléma oka abban rejlik, hogy az oktatás és tanulás mibenlétéről kialakított elképzeléseink mit sem változtak az elmúlt évszázadok során: az oktatásról túlnyomórészt ma is az a kép él, hogy egy transzmissziós folyamat, amelynek során a tanár átadja, a tanulók fejébe helyezi a tudást;
a nyomtatáshoz hasonlóan, amikor is tartalmakat viszünk fel üres papírlapokra.
Az oktatásnak ez a transzmissziós felfogása elhibázott és káros – szögezi le a könyv bevezetésében Perkinson. Ráadásul – teszi hozzá – ennek a felfogásnak a jegyében a tanuló emberi méltósága sérül, a tanár pedig autoriter szerepbe kényszerül.

Erős szavak, sötét helyzetkép. Ráadásul a helyzet – úgy tűnik –  azóta lényegében nem változott. Mit kellene tenni, és mit lehet? Mit javasolt Perkinson, és milyen mértékben érvényesek ezek a javaslatok 30 év elteltével, 2015-ben, amikor ez a recenzió készül? Megítélésem szerint a szerző szavai sem aktualitásukból sem érvényességükből nem veszítettek. Ez elsősorban a jól megválasztott kiindulási hipotézisének tudható be, amelynek alapján alapos, átgondolt és mélyre hatoló elemzésnek vetette alá a 20 században működőképesnek mutatkozott tanítási-tanulási elméleteket és az azokra épülő módszereket. Könyvének alcímében ezeknek az elméleteknek az újraértelmezését ígéri, és ez – egy meta elmélet keretében – meg is történik. Ez az új elmélet Magyarországon alig ismert – akárcsak világszerte -, így alkalmazása nem jelenik meg az oktatás főáramában.  Recenziómban  az általa felvázolt helyzetképet, diagnózisát és – az új elméletében összegezett – konceptuális javaslatait mutatom  be egy rövid ismertetés keretében.

Perkinson az oktatás  tradicionális transzmissziós modellje helyett egy új koncepció kialakítását célozza meg. Látszólag már rendelkezünk ilyennel, írja: ez a természetelvű nevelés Rousseau-i koncepciója, amely szerint a nevelés feladata az, hogy a tanuló eredendően jó személyiségének kibontakozását, növekedését elősegíteni. Ez az elképzelés azonban eredeti formájában naiv-romantikus, ellentmondásos és metafizikai előítéletekkel terhelt, újabb változata pedig -, ahogyan azt például Dewey a 19. század végén megfogalmazta – nem más, mint a transzmissziós elképzelés módosított változata.
Ezzel szemben a Perkinson által javasolt koncepció olyan természetes fejlesztés- és fejlődéselmélet, amely a 20. században kibontakozott újabb természettudományos, lélektani és filozófiai elméleteken alapul, és igazodik a humanisztikus emberképhez. Az új elmélet elemei fellelhetők a 20. században kialakított fejlődéselméletekben és pedagógiai praxisban, nevezetesen Maria Montessori, Carl Rogers, B. F. Skinner, A. S. Neill és Jean Piaget munkásságában.  Perkinson a darwini fejlődéselméletre  épülő evolúciós episztemológia[2] keretében értelmezi újra a fentebb felsorolt elmélet- és iskolaalkotók nevelési-tanulási koncepcióit rámutatva arra, hogy implicit módon miképpen nyilvánul meg bennük a darwini fejlődésfelfogás lényege, és amellett érvel, hogy éppen ezen vonásuknak köszönhetően bizonyultak eredményesnek ezek az elképzelések a gyakorlatban is. Szerinte fentnevezett szerzők felfogásának és gyakorlati munkásságának kimutatható, közös vonása az, hogy – minden különbözőségük ellenére – a személyiségfejlődést  olyan folyamatként értelmezik, amelynek során próbálkozásokkal tanulunk, tévedéseinken, hibáinkon keresztül. Az ily módon kialakított metaelmélet (a Darwinian Theory of Education) az oktatás tartalmát és célját, a diák, a tanár és a tanulási környezet szerepét  a tanítási-tanulási folyamatban a megszokott, általánosan elfogadott elképzelésektől eltérően határozza meg.

A könyv utolsó fejezetében Perkinson röviden összegzi elemzésének legfontosabb következtetéseit, és rendszerbe foglalva kifejti elméletének alkotóelemeit (A Darwinian Theory of Education). Az alábbi néhány pontban összefoglaltam azokat az érveimet, miszerint érdemes elolvasni a megelőző 160 oldalt is:

  1. A kötet első fejezetében (Three Metaphors for Education) átfogó képet kapunk arról, hogy a nyugati gondolkodás változásai során milyen metaforák mentén formálódtak ki a tudás mibenlétére, és megszerzésének módozataira vonatkozó elképzelések alapváltozatai.
  2. A második fejezet ( Karl Popper’s Evolutionary Epistemology) – amelyben Perkinson  Popper evolúciós ismeretelméletének fő vonásait vázolja fel – alkalmat ad arra, hogy neveléstudományi nézőpontból újragondoljuk Popper tudományfilozófiai és episztemológiai téziseit, illetve betekintést nyerjünk a popperi kritikai racionalizmus filozófiai rendszerébe.
  3. Perkinson  elemzéseinek  részleteiben elmélyedve új nézőpontokat is érvényesítő, eddig észrevétlen összefüggéseket kiemelő, átfogó ugyanakkor tömör értékeléseket olvashatunk Maria Montessori, Carl Rogers, B. F. Skinner, A. S. Neill és Jean Piaget munkásságának nevelésfilozófiai vonatkozásairól.
  4. A szerző következtetéseinek, állításainak és javaslatainak  megértéséhez nagymértékben hozzájárul, ha betekintést kapunk kritikai vizsgálódásának részleteibe, ha látjuk,  hogy a 20. század meghatározó pedagógiai elméletei és az ezekre épülő gyakorlatok közül mit értékel illetve utasít el és miért.

A könyv  első részében (Of Metaphors and Common Sense) Perkinson azokat az elméleti előfeltevéseket ismerteti, amelyek alapján a kötet további három részében dokumentált elemzéseit végezte. Először a tudás mibenlétére  és megszerzésének lehetőségére vonatkozó elképzeléseket mutatja be három szemléletes metafora köré csoportosítva (Three Metaphors for Education). Kiinduló pontja a könyv bevezetésében már körvonalazott, ma is domináns transzmissziós metafora (Education as the transmission of  knowledge), amelynek  szellemi forrásvidékeként Francis Bacon (1561-1626), John Locke (1632-1704) és Comenius (1592-1670) gondolatrendszerét jelöli meg. Ez az episztemológiai optimizmuson alapuló modell a tudást indukció révén megszerezhető, átadható és átvehető objektív entitásként tételezte. Comenius a nyomtatás analógiájával tette szemléletessé a folyamatot.[3]

Az oktatás tudásátvitelként történő elképzelésének bűvölete gyakran feledteti azt a tényt, hogy egyféle „beavatásként” képzelték el a tudásban való részesülést évezredeken keresztül (Education as initiation). A görög kultúra világában a beavatás metafora forrása elsősorban Platón filozófiai rendszerében lelhető fel. Eszerint az oktatás olyan interperszonális folyamat, amelynek során a fiatal betekintést nyer az efemer hétköznapi világon túlmutató ideák és formák, az igazság a szépség és az értékek birodalmába. A beavatás modellnek több változata alakult ki; késői formája a nyugati civilizáció  (görög-római-zsidó-keresztény) kulturális örökségébe történő bevezetésként nyert értelmezést.

A harmadik metafora (Education as growth) a felvilágosodás korában alakult ki, és elsősorban Rousseau (1712-1778) nevéhez kapcsolható. Eszerint a fiatalok fejlődése sem nem beavatás, sem nem tudásátvitel eredményeképpen történik, hanem természetes növekedés, kibontakozás révén,  amelyhez a nevelő a megfelelő feltételek biztosításával járulhat hozzá. Ez az elképzelés azonban Rousseau-nál nem több, mint az emberi természet metafizikai előfeltevéseken alapuló értelmezésével terhelt[4] romantikus ábránd, tudományosan megalapozott emberkép és fejlődéselmélet, illetve az ezekből levezetett pedagógiai módszerek nélkül.

A növekedés metafora tudományos alapozást elsősorban Dewey (1859-1953) munkássága révén kapott. Az ő koncepciójának azonban volt egy hiányossága Perkinson szerint: nem a darwini, hanem a lamarcki  fejlődéselméleten alapult.[5]  Így aztán Dewey koncepciója – bár meghaladta az eredeti transzmissziós modellt, és levetkőzte Rousseau metafizikai és romantikus  előfeltevéseit – nem jutott el azokhoz a felismerésekhez,  amelyek a darwini fejlődéselmélet és a popperi evolúciós episztemológia bázisán építkező tanuláselméletet jellemzik. Ami a könyvben szereplő többi iskolateremtő teoretikust illeti, ők – Perkinson megítélése szerint – a darwini fejlődéskoncepció alapján tevékenykedtek, de ez nem tudatosodott sem bennük, sem a környezetükben. Annak pedig, hogy módszereik nem kerültek be a nevelés főáramába,  elsősorban az lehetett az oka, hogy a közvélekedésben változatlanul tartja magát a tanítás transzmissziós folyamatként történő elképzelése.  Ennek oka elsősorban a tudásra vonatkozó hétköznapi, magától értetődőnek tűnő nézetek mély beágyazottsága. A tudásértelmezés tradicionális módja, a fejlődés lamarcki értelmezése és az oktatás tudásátadásként történő felfogása ugyanis szervesen összekapcsolódik az emberek mentális világmodelljében.  Ahhoz, hogy ezt az elképzelést egy korszerűbb, a mai ismereteinknek megfelelő tudás-, tanulás- és fejlődésértelmezés váltsa fel, mindenek előtt rá kell mutatni a „józan észnek megfelelő” hétköznapi  felfogás helytelenségére.

A tudás köznapi értelmezése a tudás természetére, forrására, megszerzésére és növelésére, valamint státuszára vonatkozó legkézenfekvőbb válaszokat foglalja magában. Ezek szerint a tudás a fejünkben lévő ideákat, fogalmakat és elképzeléseket jelenti, melyek forrása a külvilág. Innen kerülnek tapasztalás útján az egyes  tudásösszetevők az elmébe. A valóság mintegy leképeződik az agyban, azaz indukció révén befogadjuk a világ tényeit és összefüggéseit. Az ily módon összegyűjtött információk igazolás révén nyerik el  a valódi tudás státuszát, minden igazolatlan információ csupán vélekedés.

Korunk tudományos és filozófiai gondolkodása azonban már régen túllépett ezen a naiv tudásértelmezésen. Ha szeretnénk megismerni azokat az érveket amelyek a tradicionális tudásértelmezést cáfolják, elsősorban Karl Popper munkásságát célszerű tanulmányoznunk, amellyel Perkinson könyvének második fejezete foglalkozik (Karl Popper’s Evolutionary Epistemology). Különösen fontossá teszi számunkra Popper nézeteinek tanulmányozását az a tény, hogy ő kialakított egy alternatív ismeretelméletet is, amely Perkinson metateóriájának elméleti bázisát képezi. Popper filozófiai rendszerének ismeretelméleti része –  a kritikai racionalizmus és az arra épülő evolúciós episztemológia  –  a köznapi tudásfelfogás szisztematikus kritikájára épül.[6] Eszerint a személyes tudás – csakúgy mint a tudományos  – megszerzése és növelése nem indukció révén, hanem hipotézisek alkotásán és ezek tesztelésén  keresztül történik. A hipotézisek értékelése során próba-szerencse alapon járunk el: a helytelen feltételezések a környezettel való összevetés során kiküszöbölődnek. A tudást tehát  nem kívülről fogadjuk be, hanem magunk alkotjuk. Az ily módon kialakított tudás feltevésszerű, hipotetikus, végleges igazolása nem lehetséges, a cáfolatra viszont mindig nyitott.

Popper elméletének egyértelmű neveléstudományi implikációi vannak mind  a tanuló, mind a tanár, mind a tanulás környezetének vonatkozásában.  Ezek szerint a tanuló nem átveszi és befogadja a tudást, hanem tudásának aktív létrehozója, aki rendet keres és rendszert próbál alkotni  saját maga és a környezet kapcsolatrendszerében. Kipróbálja az erre a relációra irányuló hipotéziseit, elveti, ami nem működik, azaz hibákon keresztül tanul. A tanár pedig nem kész tudástartalmak átadója, hanem olyan környezet létrehozója és része, amely alkalmas arra, hogy a tanuló kipróbálja elképzeléseit, és azokat, amelyek alkalmatlanok, elvesse.

Perkinson a könyv további fejezeteiben azt mutatja be, hogy a fenti elmélet hogyan  nyilvánul meg implicit módon a 20.  század jeles pedagógiai gondolkodóinak  nevelésfilozófiai nézeteiben és gyakorlati munkásságában. A következő bejegyzésben ennek az elemzésnek  a részleteit fogom bemutatni.



[1] Perkinson, H. J. (1984): Learning from our mistakes: A reinterpretation of twentieth-century educational theory. Greenwood Press, Westport, CT.

[2] Az evolúciós episztemológia alapelemeit ismertető alapvető forrás Donald T. Campbell klasszikus, sokat hivatkozott tanulmánya, amely magyarul is olvasható: Campbell, D. T.(2001): Evolúciós ismeretelmélet. In: Lélek és evolúció. Szerk: Pléh Cs. – Csányi V. – Bereczkei T. Osiris Kiadó,  Budapest.

[3] „A tanítványok jelentik a papírlapokat, kiknek lelkét a tudományok képleteivel kell televésnünk. A betűk a tankönyvek és a többi e célból készült eszközök, hogy ezek segítségével könnyű munkával vésődjenek a tanulnivalók az értelembe. A nyomdafesték a tanító élő szava, mely a felfogott dolgokat a könyvekből a tanuló elméjébe viszi át. A sajtó pedig az iskolai fegyelem, amely mindenkit felkészít és arra hajt, hogy a tudást magába szívja.” Comenius, J. A.: Didactica Magna. Seneca Kiadó, Pécs, 1992. 277. o.

[4] A természeti ember eredendően jó (nemes vadember), és a benne rejlő tökéletesség spontán kibontakozik.

[5] Perkinson könyve 16-20. oldalain fejti ki részletesen erre vonatkozó érvelését.

[6] Perkinson mindössze húsz oldalon meggyőzően foglalja össze Popper filozófiájának vonatkozó részleteit,  de a filozófus nézeteinek részletesebb megismeréséhez magyar nyelvű szövegek is rendelkezésre állnak:  Popper, Karl R.: Szüntelen keresés. Budapest, Áron Kiadó, 1998, illetve Popper, Karl R.: Test és elme. Az interakció védelmében. Budapest, Typotex  Kiadó 1998.

Nincs hozzászólás