Havi bejegyzések archívuma szeptember, 2015

szept 28 2015

Hernád, Turing, Darwin és az elme

Közzétéve által Blog kategória alatt

„ Ahol véget ér a fizikai jelenségeket értelmező képességünk,
ott kezdődik a létezés igazi titka.”

Mariusz Szczygiel: Teremts magadnak édenkertet

Hernád István a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja 2002-ben tartotta akadémiai székfoglalóját. Előadásának címe (Darwin, Skinner, Turing és az elme) utalás arra, hogy ezúttal a konstrukció kérdése kerül előtérbe: milyen ok-okozati láncolat, milyen keletkezéstörténet eredményezhette az érzések, a tudatos tapasztalat megjelenését a fizikai világban? A darwini evolúciós elmélet ugyanis olyan magyarázó keretrendszer ad a kezünkbe, amely segít abban, hogy az élő szervezetek aktuális szerkezete és működése mögött megkeressük, értelmezzük az odáig elvezető történetet. Ebben az értelemben a biológia alapvető módszere a „reverse-engineering” (tervvisszafejtés, visszamodellezés, visszafejtő tervezés, fordított mérnöki munka).[1] A szokásos mérnöki tevékenységgel szemben – amikor is valamely szerkezetet valamilyen célra megtervezünk -, a „reverse-engineering” során oksági, funkcionális magyarázatot keresünk annak tisztázására, hogy egy kész rendszer hogyan működik. Ennek a megközelítésmódnak a két alapvető kérdése – és ezek vezetik Hernádot is az elme értelmezése során – a „hogyan” és a „miért”.

Hernád előadásában három konstrukciós folyamat köré építi fel az emberi viselkedés egyre bonyolultabb összetevőinek magyarázatát. A darwini modell szerint egy adott biológiai rendszer mindenkori állapota (szerkezete és működése) egy kiindulási állapot folyamatos modifikációin keresztül vezető változássorozat eredménye. Ez hosszú időtávú, filogenetikai determinációjú folyamat, amelynek hajtóereje a szerves formák „kreatív” változékonyságának (a véletlen) és a környezet kérlelhetetlen szelekciós erejének (a szükségszerűség) az összjátéka.[2] A Skinneri modell rövid időtávú adaptációs folyamatokat (tanulás) próbál magyarázni, amelyek az egyes élőlények életidejében játszódnak le (ontológiai determináció). A Turing-modell pedig azon a feltételezésen alapul, hogy készíthető olyan gép, amely skinneri módon tanul és tudásáról dialogikus formában számot képes adni. Itt lép be a „sighting watchmaker” azaz a tudatos, tervet készítő és azt megvalósító konstruktőr, a darwini „vak órásmester” helyett.

Az első konstrukciós folyamat, a darwini ú.n. „távoli”mechanizmusok révén működik, azaz azoknak a körülményeknek a lenyomatát jelenti, amelyek az élőlény őseit formálták, segítették azokat a túlélésben és a és szaporodásban. A távoli mechanizmusok a genotípus evolúciós idejében működnek. A második típusú, skinneri konstrukció rövid időtávú adaptáció eredménye, az élőlény saját életidejében és saját erejéből történő alkalmazkodása a környezethez. Az ebben az esetben érvényesülő hatásrendszert „közeli” mechanizmusoknak is nevezhetjük, utalva ezzel arra, hogy a fenotípus életidejében határozzák meg azt, hogyan viselkedik az élőlény. A harmadik típusú, Turing-féle konstrukció tervvisszafejtés és   gépszerkesztés az első két konstrukciós folyamat részleteinek ismeretében.

Hernád az előadásban kifejtette, hogy a darwini modell nem intellektuális komplexitása vagy széleskörű érvényessége miatt fontos. Míg Newton és Einstein fizikai elméleteinek megértése intellektuális erőfeszítést igényel (különösen az einsteini modell), és feltehetően az egész univerzumra érvényesek, addig a darwini fejlődéskoncepció könnyen felfogható, és egy kicsiny bolygó aprócska szeletére vonatkozik. Ez a szeletke azonban nekünk rendkívül fontos, és – éppen az elme jelenségén keresztül – számunkra ismeretlen, különös módon kapcsolódhat az univerzum egészéhez. A Darwin elméletét övező ellenérzés nem intellektuális természetű – jegyzi meg Hernád – hanem onnan ered, hogy a vallásos világmagyarázatokban hívő emberek azt szeretnék, hogy ne legyen igaz, mert a vallásoknak meg van a maguk magyarázata az emberiség eredetére. „De még ennél is lényegesebb ok volt, hogy az elmét – vagy még inkább a lelket – olyan nem anyagi létezőnek hitték, amely kívül esik a túlélő és szaporodó gépeket formáló, teljességgel materialista darwini erők uralmán.”[3] Pedig a vallásoknak nem sok félnivalója volt a darwinizmustól – bocsátja előre érvelésének végkimenetelét – hiszen az „éppoly kevésbé bizonyult alkalmasnak a mentális állapotok létezésének, céljának vagy eredetének magyarázatára, mint bármely más fizikai elmélet, például Newtoné vagy Einsteiné.”[4] Végkövetkeztetése pedig (az előadás záró mondata) a következőképpen hangzott: „Így – bár nem hiszem, hogy okunk lenne vallásos örvendezésre vagy empirikus feltételezések megtételére – nyugodtan elmondható, hogy a darwini-turingi világ teljességgel összeegyeztethető a halhatatlan lélek létezésével.”[5]

Hogyan jutott Hernád erre a következtetésre? Érvelésének az a kiindulópontja, hogy a darwinizmus a biológiai struktúrák és funkciók létezésének, céljának és eredetének legjobb és legteljesebb magyarázata. Az itt működő „távoli” mechanizmusok oksági és funkcionális alapelvei, alapelemei részletekbe menően ismertek. A probléma a skinneri tanulásnál kezdődik, ahol a tényleges folyamatok és hatótényezők (a „közeli” mechanizmusok) nagyrészt ismeretlenek. Az ismeretlen folyamatok és struktúrák két szinten tételezhetők, amelyek nagyjából megfelelnek a kognitív idegtudomány könnyű és nehéz problémáinak.
A neurobiológiai illetve a szenzomotoros funkciók részleteiről – amelyek az első szintet jelentik – egyre többet tudunk, és nincs elvi akadálya annak, hogy a távoli mechanizmusok hoz hasonló részletességgel megismerjük azokat. A második szint, a „közeli megerősítőként” szolgáló érzések eredetéről azonban a darwini elmélet semmit sem tud mondani – állítja Hernád – és arra sincs magyarázat, hogy egyáltalán miért is érződik bármi valamilyennek. Ráadásul el lehet képzelni olyan gépet – és itt jön be a képbe a Turing próba – amely skinneri módon tanul, és ehhez egyáltalán nem szükséges éreznie! „Ezzel pedig visszajutottunk ahhoz a problémához, amely miatt a vallásos hívők ellenezték és még ma is ellenzik Darwint. A darwini, skinneri, turingi magyarázat ugyanis buta, viselkedéses magyarázat. A cselekedeteink mögött meghúzódó oksági mechanizmusokat megadja, de azt nem, miért és hogyan érzünk.  A skinneri jutalomnak nem kell jó érzést (egyáltalán: semmilyet sem kell) kiváltania ahhoz, hogy a viselkedés megerősítésének mechanisztikus funkcióját ellássa.”[6]

Végeredményben – és ezt emeli ki Hernád előadása – az általunk elképzelt (elképzelhető?) konstrukciós folyamatok (legyen az előre haladó szerkesztés vagy tervvisszafejtés, darwini, skinneri vagy turingi mechanizmus) nem tudnak számot adni a magunkfajta lények esszenciális tulajdonságáról, a tudatos tapasztalatban megnyilvánuló érzetminőségekről.
A kauzálisan magyarázható fizikai rendszerek és a közöttünk lévő különbséget sem Darwin vak órásmestere, sem Skinner tanulási mechanizmusa (a zárójelbe tett mentális folyamatokkal), sem a Turing-teszt nem képes kimutatni.

Ezeknek a következtetéseknek – amennyiben helytállóak – meghatározó szerepe lehet az emberi létezésre irányuló alapvető kérdések megválaszolása, megválaszolhatósága szempontjából.[7]  Ezért érdemes részletesebben megvizsgálni Hernád kulcs kategóriáit, az „érzés” fogalom tartalmát és a „Turing-teszt” relevanciáját az emberi jelenség értelmezésében.

Hernád „érzés/feeling” fogalma nem fedi pontosan a magyar illetve angol nyelvben használt köznapi kifejezés jelentését, de nem azonos teljesen a tudatfilozófia „kvália” (qualia) tartalmával sem. Tanulmányaiban számos szövegrész utal arra, hogy ő ezt a kifejezést a tudatos tapasztalat, a szubjektív belső világ valamennyi részelemét átható jelenség megjelölésére használja, sőt esetenként magával a tudatos tapasztalattal azonosítja. Egy 2007-ben megjelent tanulmányában[8] a következőképpen fogalmaz: „az érzés azonos a tudatossággal….a tudatosság jelentése tudatában lenni valaminek, azaz érezni valamit. A tudatosság érzés, nem több és nem kevesebb. Azok a létezők, melyek éreznek tudatosak, amelyek viszont nem éreznek, azok nem tudatosak. Hogy mit éreznek, az részletkérdés. Amit érzünk, annak a tudatában vagyunk, és amit nem érzünk, annak nem.”[9]

Egy mindössze négy oldalas írása címében és rövid összefoglalójában különösen világosan exponálja a problémát és saját pozícióját: „ Míg a működés magyarázata „könnyű”, az érzésé nehéz. …. Megpróbálom megvilágítani, hogy az érzés keletkezésének hogyanját és megjelenésének célját nem csupán nehéz, hanem egyenesen lehetetlen értelmezni. A jelentés magyarázata hasonlóképpen nehéz, mivel a jelentésben kibogozhatatlanul összefonódik a működés és a működés érzése.”[10]

A tanulmányban megfogalmazott kérdésre (Is meaning, too, just doing? – azaz: A jelentés sem lenne más, mint működésmód?) Hernád válasza egyértelmű: a jelentések különbözőségének észlelése is érzéseken alapul, tehát több mint egyszerű működés (doing). Valamely jelentést felfogni ugyanis valamilyen érzéssel jár, így a gondolkodás, a megértés, a hit, a kételkedés – minden mentális, kognitív folyamat – mindig valamilyennek érződik is.[11] Az a különbség például, melyeket a különböző leírt vagy kimondott szavak jelentései között „érzünk”, nem csupán és nem elsősorban a szavak alakja, formája illetve a hangok rezgésszáma közötti különbségeket jelenti, hanem elsősorban érzetminőségbeli különbségeket.[12] Ahogyan a látási tapasztalat érzett észlelés, ugyanúgy a fogalmak jelentései is érzett minőségek. [13] Amint az érzékelés esetében az érzékleteket szenzoros térben rendezhetjük el, úgy jogosult „szemantikai térről” beszélnünk a jelentések világában. Így persze a „nehéz”probléma aztán még nehezebbé válik, hiszen az érzésminőségek nem csupán az érzékszervi tapasztalatokat illetve érzelmeket, hanem a jelentések világát is átszövik.[14]

Az ézetminőségek – azaz a tudatos tapasztalat – problémájának másik jellegzetes hernádi megközelítésmódja a Turing-tesztből indul ki. A téma egyik legrészletesebb és legátfogóbb kifejtése egy 2011-ben megjelent tanulmányában olvasható.[15] Turing alapfeltételezése az volt, hogy mi, emberek kognícióra alkalmas gépek vagyunk, gondolkodásunk, megértésünk, intelligenciánk egy számítógép programhoz hasonlóan algoritmusokra bontható, és ha megtaláljuk ezt a programot, készíthetünk olyan gépet, amely tőlünk megkülönbözhetetlen. (Az emberi elmeműködésnek ebből a komputációs felfogásából eredeztethető a mesterséges intelligencia ú.n. erős koncepciója (Strong AI), a komputer-funkcionalizmus, illetve ehhez kapcsolódóan a fizikai szimbólumrendszer hipotézis.) A teszt verbális dialógus során realizálódna (eredeti verzióban képernyőn keresztül bevitt illetve megjelenő szövegekkel), és az a rendszer, amely ebből a szempontból megkülönbözhetetlen lenne egy humán partnertől (Turing-megkülönböztethetetlenség), rendelkezne az intelligencia és a gondolkodás attribútumaival.

Searle „kínai szoba” gondolatkísérlete megkérdőjelezi ezt a felfogást, ugyanis elég meggyőzően bemutatja, hogy a kizárólag meghatározott szabályok szerint végzett szimbólum manipuláció nem vezethet megértéshez.[16] Searle úgy gondolja, hogy gondolatkísérlete egyértelműen cáfolja az elme komputációs elméletét. Hernád viszont úgy látja, hogy Searle csak azt bizonyította, hogy az emberi kogníció nem alapulhat csupán és kizárólag szimbólum manipuláción. De mi az, ami hiányzik a rendszerből? Hernád szerint a szimbólumok hozzákapcsolása (szimbólum-lehorgonyzás)[17] a mögöttes szenzomotoros képességekhez, az, hogy a szimbólumok konkrét objektumokra, akciókra, eseményekre, állapotokra, folyamatokra illetve kategóriákra utaljanak! Az embernek megfelelő gépezet tehát nem pusztán komputer, hanem egyúttal robot is, amely realizálja az emberi kognícióval kapcsolatos szenzomotoros működések teljes spektrumát. Ez a szenzomotoros „know-how” dinamikus és analóg, szemben a komputáció szimbolikus és digitális folyamataival.[18] Az ily módon kiegészített Turing teszt (The Robotic Turing Teszt, T3) szemben a pusztán szimbólum feldolgozáson alapuló teszttel (T2) már nagyobb eséllyel felelne meg a próbán. De lehet, hogy még ez sem lenne elegendő annak eldöntésére, hogy a teljes know-how[19] mögött van-e valójában megértés és jelentés. Olyan gépezetre lenne szükség, ami teljesen azonos velünk, azaz nem csupán a verbális szimbólummanipuláció (T2) illetve a szenzomotoros képességek területén (T3) rendelkezik ugyanazokkal a képességekkel, mint mi, hanem a neuronok szintjén is. Ez lenne a Hernád-féle „neurobehavioral Turing Test” (T4).[20] A magyarázati szakadék áthidalására azonban a T4 sem alkalmas. Nem változtat ugyanis azon a tényen, hogy az érzések nem illeszkednek a tisztán fizikai világképhez. Míg a könnyű problémák esetében nincs okunk kételkedni a teljes körű kauzális magyarázat lehetőségében, az érzések esetében nem tűnik kézenfekvőnek egy majdani tisztán fizikai, természettudományos magyarázat. Érezzük, hogy a kogníció és általában a mentális működések leírása nem kielégítő a működések, a viselkedés bármily pontos meghatározásával. Sem valamely program működésének implementációja valamely fizikai bázison – legyen az akár az agy neurális/molekuláris struktúrája -, sem bármely más fizikai folyamatsor nem képes a szellemi szféra működését számunkra intuitíve megfelelő módon magyarázni. A tudatos érzések keletkezésének magyarázatához sem a szimbólumok alakja illetve azok láncolatának mintázatai, sem a molekulák és ionok szerkezete és a belőlük szerveződő halmazok dinamikájának tanulmányozása nem visz közelebb.

Az anomália a folyamatok kauzális láncolatának a (látszólagos?) folytonosság-hiányában mutatkozik. Searle megfogalmazásában: „A tudatosság esetében a kauzális visszavezethetőség nem jár együtt ontológiai redukálhatósággal. ” (Ez az érvelés azonban csak a naturalista-monista szemléletből következő vélemény. Az ontológiai visszavezethetetlenség ugyanis joggal ébreszthet kételyeket a kauzális visszavezethetőség iránt is, ahogyan az Hernád érvelésében is rendszerint nyomon követhető.) Ráadásul az ok-okozati összefüggés az agyban lejátszódó fiziológiai-molekuláris folyamatok és a tudatos tapasztalatok viszonylatában mindkét irányban tisztázatlan. Nem tudjuk, hogyan emelkedik ki (hogyan emelkedhet ki, kiemelkedhet-e egyáltalán) kizárólag fizikai kölcsönhatásokból a tudatosság érzése, és még kevésbé világos, hogy ez hogyan hat vissza a fizikai világra. (Ezt a hatást nevezi Hernád ironikusan „távmozgatásnak.”) „Könnyű lenne megoldani a problémát – írja – ha léteznének pszichokinetikus erőhatások a világban, az elektromágneses, gravitációs és atomi (erős és gyenge) kölcsönhatásokkal párhuzamosan. Ebben az esetben az érzés egy további független erőként funkcionálna, és kauzális szerepe magyarázható lenne. A probléma az, hogy ilyen pszichokinetikus erőhatások nem léteznek. Sőt, – a pszichokinézis bizonyíthatatlanságától eltekintve is -, az ismert fizikai kölcsönhatások nem csupán elegendőek minden fizikai jelenség és folyamat magyarázatára ( legyen szó galaxisokról , atomokról, gőzgépekről, szervekről vagy szervezetekről), de nem is hagynak helyet másféle erők számára.”[21] Ha epifenomenalista álláspontra helyezkedünk (feltételezzük, hogy az érzéseknek nincs önálló oksági erejük, csak „úgy vannak”), az ugyan – látszólag – megszünteti az egyik oksági-magyarázat problémát, de újabb nehéz kérdéseket vet fel. Például azt, hogy egyáltalán, miért vannak érzések? Tovább bonyolítja a helyzetet a Libet kísérlet, miszerint az akaratlagos mozgások készenléti potenciáljának megjelenése kimutatható, még mielőtt tudatosodna bennünk a mozgatási szándék![22] Ez a késleltetett korreláció úgy is értelmezhető, hogy az érzés (szándék, döntés, elhatározás) nem csupán egy, a tényleges fiziológiai folyamatokkal párhuzamosan fellépő, de tényleges kauzális hatással nem rendelkező epifenomén, hanem a tényleges működések tisztázatlan szerepű utóhatása. Szabad akarattal rendelkező, alternatívákat megfontoló, felelős döntésekre képes lények helyett csupán biokémiai automaták, előre programozott robotok lennénk? Lehet, hogy az a kétségtelen bizonyosságunk, miszerint azért teszünk meg bizonyos dolgokat, mert úgy érezzük, hogy meg szeretnénk azokat tenni, csupán illúzió? Csupán abban lehetünk biztosak, hogy azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyeket megteszünk, olyan érzésünk keletkezik, hogy azokat meg szeretnénk tenni?[23]

Hernád nem rejti véka alá saját elfogultságait, érvelése azonban (csaknem) mindig a természettudományos kereteken belül marad. Ez a megközelítésmód meggyőzővé és hitelessé teszi azokat az észrevételeit, amelyekkel a tudatos tapasztalat természettudományos értelmezésének a korlátaira hívja fel figyelmünket. Ez ugyanakkor olyan (tudatosan vállalt) korlátokat is jelent számára, amelyek más nézőpontokból (a mai természettudományos paradigma behatárolásait figyelmen kívül hagyva) meghaladhatók. Saját elfogultságainak nem csupán tartalmát, hanem státuszát is pontosan megfogalmazta egy rádióinterjúban: „Monisták vagyunk, és elhisszük a szívünkben hogy az akarat az anyag, de nem látjuk, hogy hogyan anyag.”[24] Materialista monistaként ő is hisz egy, a fizikai világkép keretein belüli, jövőbeli teljeskörű kauzális magyarázat lehetőségében. Bár meggyőzően érvel amellett, hogy az egyre komplexebb és szofisztikáltabb Turing próbák sem alkalmasak az érzetminőségek megragadására, úgy gondolja, hogy ez nem azért van, mert az érzés valami misztikus fenomén lenne, és ez eleve kizárna egy meggyőző fizikalista magyarázatot.[25] Esetenként az ontológiai naturalista szemléletében rejlő feltételezések kész tényekként jelennek meg tanulmányai egy-egy mondatában. Például: „Biztos, hogy az agy – a működésmódokon túl – az érzéseket (és így a jelentéseket is) létrehozza – valahogyan.”[26] „A genetika, a biokémia, az anatómia, a fiziológia, a fejlődés-és evolúciós biológia minden életjelenség magyarázatára képes a négy alapvető fizikai kölcsönhatással, és ezek az erők kétségtelen, hogy elegendőek az érzetminőségek létrehozására is.”[27] „Az érzések létezése kétségtelen. És az is bizonyos, hogy ezek „azonosak” invariáns neurális korrelátumaikkal, (jóllehet ennek az azonosságnak a magyarázata és elképzelése meghaladja lehetőségeinket).”[28]

Hernád világnézeti előfeltevései akkor is megmutatkoznak, amikor a mentális és a materiális jelenségek kölcsönhatásairól gondolkodik. Leszögezi: A szellemi szféra hatása az anyagira csupán pszichokinézis feltételezésével lenne értelmezhető, ilyen erőhatások azonban kimutathatatlanok, tehát nem léteznek és nem is létezhetnek. Az ismert négy alapvető erővel minden megmagyarázható a világegyetemben, és ezek nem is hagynak teret másféle feltételezett erőknek.[29] Ez az érvelés azonban csupán a materialista-monista világértelmezés jelenlegi szintjén belül érvényes. Ugyan miért ne lehetne feltételezni, hogy a tudat a négy alapvető kölcsönhatáson túl önálló entitás, hatóerő az univerzumban? Miért ne létezhetne olyan erőhatás, amely jelenlegi eszközeinkkel nem detektálható, vagy fizikailag egyáltalán nem is mérhető? És ha ez az erő nem illeszthető a fizikai világba felülről lefelé, mert – Hernád ironikus szóhasználata szerint – „távmozgatást” kellene feltételeznünk (ami ugye képtelenség), akkor mégis hogyan jelenhet meg a másik irányból, alulról felfelé?

Mint oly gyakran megfigyelhető az ontológiai naturalisták szövegeiben, Hernádnál is megjelenik olykor Descartes árnyéka. Érveléseinek néha dualista színezete van és felbukkan a perszonifikáció is – az agyműködés bizonyos aspektusainak megszemélyesítése. Világosan nyomon követhető ez például a következő sorokban: „A probléma az, hogy az agyfunkciók a mi működésmódjaink. Amit a szív, a tüdő, a vese végez, tisztán mechanikai és kémiai mozgások, míg amit az agy elvégezni képes, megegyezik azzal, amire mi vagyunk képesek. Az agy know-how-ja a mi[30] know-how-nk.”[31] De mi és ki ez a mi, hol van az agyban vagy az agyhoz képest és mi módon működik, ha nem (csupán) fizikai/kémiai mozgásokat végez?

Ami a szimbólumlehorgonyzás problémáját illeti, Hernád világosan megfogalmazza az alapvető kérdéseket: A jelentés létrehozásához elegendő-e a szimbólumok valamiféle kapcsolódása az agy szerkezeti elemeihez illetve funkcionális dinamikájához?[32] Vajon a jelentés sem több mint know-how, azaz szimbólum manipuláció + szenzomotoros dinamika + molekuláris kölcsönhatás sorozatok?[33] Vajon a mindenkori kauzális magyarázatok csupán a know-how magyarázatára lesznek képesek vagy a jelentés értelmezésére is? Hernád sejtése az, hogy soha semmilyen módon nem tudjuk értelmezni kauzálisan a tudatos tapasztalatot. Még arra sem leszünk képesek, hogy kétséget kizáróan bizonyítsuk, hogy az érzetminőségek megjelentek egy általunk létrehozott rendszerben. Mindebből viszont az is következik, hogy a szimbólumlehorgonyzásnak a jelentés létrehozásához nem csupán – és talán nem elsősorban – a szenzomotoros illetve molekuláris mozgások fizikai terében, hanem az érzetminőségek szemantikai, mentális terében is meg kell történnie.

Hernád többször hangsúlyozza, hogy a „nehéz probléma” nem metafizikai jellegű – legalábbis a kognitív tudomány számára, és ebben – ami a kognitív tudományt és általában a tudományt illeti -, bizonyára igaza van. Ugyanakkor a tudatos tapasztalatok, a jelentés és az érzetminőségek tudományos elemzése során a háttérben mindig jelen van és gyakran explicit formában is megjelenik a metafizikai dimenzió. Különösen jellemző ez Hernádnak e tárgyban írt tanulmányaira. Doing, Feeling, Meaning And Explaining című írásának záró félmondata, miszerint az érzés problémája az oksági magyarázatok végzete lehet,[34] ennek a metafizikai dimenziónak a felidézése. Nyitva hagyja a kérdést: gépek vagyunk, vagy biológiai működésmódunk a „természetes,” fizikai folyamatok fölé emelkedő transzcendens minőséget foglal magában, és talán ez az anyag fölé emelkedő szellemi szubsztancia az univerzum önálló, különleges ereje?

 


[1] Forward and Reverse Engineering. In a sense, all of biology is reverse engineering: In forward engineering, we build artificial systems that do useful things (as in ordinary robotics) and in reverse-engineering we try to give a causal explanation of how an already-built system works (as in cognitive robotics). All biological systems were “built” by the Blind Watchmaker (evolution). So the explanatory task of biology is to reverse-engineer what evolution built, in order to explain how it works: functionally, causally. Often this requires building real or virtual models to test whether or not our causal explanations actually work. In: Harnad, S. and Scherzer, P. (2008) First, Scale Up to the Robotic Turing Test, Then Worry About Feeling. Artificial Intelligence in Medicine 44(2): 83-89

[2] A számos könyv közül, melyek ezzel a témával foglalkoznak e sorok írójának véleménye szerint különösen figyelemre méltóak a következők:: Dawkins, Richard: Az önző gén. Budapest, Gondolat, 1986. ; Jacques Monod: Zufall und Notwendigkeit. Philosophische Fragen der modernen Biologie. Piper, München, 1971.; Maynard Smith, John–Szathmáry Eörs: A földi élet regénye. Budapest, Vince Kiadó, 2000.

[3] U.o. p. 527.

[4] Hernád István (2002): Darwin, Skinner, Turing és az elme. In: Magyar Pszichológiai Szemle, 57, (4), 521-528.

[5] U. o. p. 527.

[6] U. o. p. 527.

[7] Az emberi létezés alapkérdéseit talán a legtalálóbban és legátfogóbban Kant fogalmazta meg: „Das Feld der Philosophie in dieser weltbürgerlichen Bedeutung lässt sich auf folgende Fragen bringen: 1. Was kann ich wissen? 2. Was soll ich tun? 3. Was darf ich hoffen? 4. Was ist der Mensch?

[8] Harnad, Stevan and Scherzer, Peter (2007) First, Scale Up to the Robotic Turing Test, Then Worry About Feeling. In, Proceedings of AAAI 2007 Fall Symposium on AI and Consciousness, Washington DC, 08 – 11 Nov 2007. American Association for the Advancement of Artificial Intelligence.

[9] „Consciousness is Feeling … To be conscious of something means to be aware of something, which in turn means to feel something.  Hence consciousness is feeling, no more, no less. An entity that feels is conscious; an entity that does not feel is not. The rest is merely about what the entity feels. What it is feeling is what it is conscious of. And what it is not feeling, it is not conscious of (Nagel 1974; Harnad 2003).”

[10] Harnad, Stevan (2011) Doing, Feeling, Meaning And Explaining. [Conference Paper]

[11] … differences in meaning are also felt differences… They are also differences in what I feel: It feels like something to mean something. It also feels like something to think, believe, understand or doubt something.

[12] Surely the differences among the things we say and mean are not just differences in the shapes of the words (or what they sound like)? Rather, differences in meaning are felt differences too

[13] Yet we know that we can sense what we are meaning as surely as we can sense what we are seeing. And “sensing” is just a synonym of “feeling,” here.

[14] So the “hard” problem of explaining how and why we feel is even more pervasive than sensory and emotional experience. Semantic sense is afflicted with it too.

[15] Harnad, Stevan (2011) Minds, Brains and Turing. Consciousness Online, 3

[16] A téma részletes kifejtése és továbbgondolása: Searle, J. R.: Twenty-one years in the Chinese Room. In: Philosophy in a New Century. Selected Essays. Cambridge University Press, Cambridge, 2008. illetve Harnad, S. (1989) Minds, Machines and Searle. Journal of Theoretical and Experimental Artificial Intelligence 1: 5-25.    

[17] Egy ilyen rendszer közvetlenül lehorgonyozna egyes szimbólumokat a világban, felhasználva a szimbólumok jelentette tárgyak észlelésének, megkülönböztetésének, kategorizációjának és manipulációjának képességeit. A többi szimbólumot azután közvetve, a már lehorgonyzott szimbólumokból álló propozíciók alapján lehetne meghatározni.

[18] Sensorimotor capacities are not computational but dynamic, so some of the underlying mechanisms producing this know-
how must be dynamic (i.e., analog], rather than just computational (i.e., digital, symbolic]. And hence cognition is not just
computation.

[19] A know-how Hernád féle értelmezése az alábbi szövegrészben található: But we still haven’t said what makes English meaningful to Searle. His English symbols refer to objects, actions, events, states and traits in the world; and Searle can recognize, identify, manipulate and otherwise interact with those objects, etc., including being able to name, describe and reason about them – in English. Let’s call that know-how: Searle – or, rather, Searle’s brain — has the know-how to pass T2 and T3 in English. Sensorimotor capacities are not computational but dynamic, so some of the underlying mechanisms producing this know-how must be dynamic (i.e., analog], rather than just computational (i.e., digital, symbolic]. And hence cognition is not just computation. In: Harnad, Stevan (2011) Minds, Brains and Turing. Consciousness Online, 3 , p. 4.

[20] A neurobehavioral-Turing teszt részletesebb leírása: But does robotic indistinguishability from any of us mean total indistinguishability? This is the point at which those who have been burning to bring the brain into this discussion all along can remind us that, after all, although we don’t actually test it when we are mind-reading one another every day, the presumption is that what makes us all pretty much the same is not just that we behave indistinguishably from one another, but that we all have roughly the same brains (2]. So there is, in principle, a Turing Test that is even more exacting than T3, and that is the neurobehavioral Turing Test, T4: The candidate must be totally indistinguishable from us not only in its verbal performance capacity (T2] and its sensorimotor performance capacity (T3] but also in its neurobehavioral performance capacity. After all, what the brain does internally is just as observable (especially today, in the era of brain imagery] as what the body does externally. Why would any good empirical scientist want to ignore observable data?

[21] w In: Doing, Feeling, Meaning And Explaining. [Conference Paper] p. 2-3.

[22] Benjamin Libet:. 1985. Unconscious cerebral initiative and the role of conscious will in voluntary action.

Behavioral and Brain Sciences 8: 529-566.

[23] Yet, although it may be an illusion that some of the things I do, I do because I feel like it, it is certainly not an illusion that it feels like some of the things I do, I do because I feel like it. Minds, Brains and Turing. Consciousness Online, 3 . p. 9.

[24] Arcvonások – Hernád István professzor, MR. 2013. január 15.

[25] So whereas it may well be that our T2, T3 or T4 candidate really feels — and surely real people with brains do — nothing in the causal explanation of the T2, T3 or T4 know-how will explain how or why we feel. I don’t think that this is because feeling is mystical, or even because the right causal explanation would not “capture” feeling. It’s just that whereas causal explanation explains how it captures know-how, it cannot explain how it captures feelings. In: Harnad, Stevan (2011) Minds, Brains and Turing. Consciousness Online, 3 . p. 10.

[26] It’s surely true that the brain causes both doing and feeling (and hence also meaning), somehow. In: Harnad, Stevan (2011) Doing, Feeling, Meaning And Explaining. [Conference Paper] p. 4.

[27] Genetics, biochemistry, anatomy, physiology, and developmental and evolutionary biology are managing to explain all known properties of life using only the four known forces. …. They no doubt suffice to generate feeling, somehow…
In: Harnad, Stevan and Scherzer, Peter (2007) First, Scale Up to the Robotic Turing Test, Then Worry About Feeling. p. 3.

[28] The existence of feelings is not in doubt. The “identity” of feelings with their invariant neural correlates is also beyond doubt (though it is also beyond explanatory reach, hence beyond comprehension). In: Harnad, Stevan and Scherzer, Peter (2007) First, Scale Up to the Robotic Turing Test, Then Worry About Feeling. p.5.

[29] There would be an easy solution if there were psychokinetic (mind-over-matter) forces in the world, alongside ordinary electromagnetism, gravitation and atomic forces. Then feelings could be an independent further force, and their causal role would be measurable and explainable. But there aren’t any psychokinetic forces (despite generations of parapsychology experimentation seeking to detect them). And even aside from the fact that there’s no evidence for psychokinesis, not only are the known physical forces already enough to get anything that needs doing done as well as explained (whether the doings are those of a galaxy, an atom, a steam engine, an organ or an organism), but there isn’t even any causal room left for any forces beyond the known ones. In: Doing, Feeling, Meaning And Explaining. [Conference Paper] p. 2-3.

[30] A tanulmányíró kiemelései.

[31]The trouble is that the functions of the brain are our functions. What hearts, kidneys and lungs can do is mainly mechanical and chemical – pump blood or air, filter fluids, and so on – whereas what brains can do is what we can do. Their know-how is our know-how. In: Minds, Brains and Turing. Consciousness Online, 3 . p. 8.

[32] Is grounding, then, the same thing as meaning?b In: Minds, Brains and Turing. Consciousness Online, 3 . p. 5.

[33] But here I want to refocus on the much harder question of whether or not meaning is just know-how. We are no longer talking about whether computation alone could pass T2, nor whether, if it could, this would mean that the candidate understood and meant what it said. We are at T3 level, and the candidate is no longer just a computer, computing, but a robot, a dynamical system, doing not only computation, but also sensorimotor transduction, and perhaps a lot of other essential internal dynamic processes in between as well. In: Minds, Brains and Turing. Consciousness Online, 3 . p. 6.

[34] „…feeling seems to be causal explanation’s nemesis.”

Nincs hozzászólás

szept 22 2015

Hernád István a tudat értelmezésének nehéz problémájáról

Közzétéve által Blog kategória alatt

We can stretch “behavior” to include not only everything a person does, but also everything his brain does, and even everything the molecules in his brain do. But if that isn’t enough – if internal “effects” are still more elusive than that -then one must agree with Dennett that there seems to be no basis for continuing to call such effects “physical” at all…

Harnad, S. : Minds, Machines and Searle

„Mi, állatok, az ismert világ­egyetem legbonyolultabb és legtökéletesebben megtervezett gé­pezetei vagyunk. …Túlélőgépek … – programjukat vakon követő robotszerkezetek, akiknek az a dolguk, hogy megőrizzék a géneknek nevezett önző molekulákat. Ez a felismerés még mindig megdöbbenéssel tölt el. Noha már évek óta tudom, valójában még nem tudtam teljesen elfogad­ni. Remélem, sikerül másokat is meghökkentenem.”[1] Ezeket a sorokat Richard Dawkins írta le első világsikerű könyve, Az önző gén előszavában. Az angol természettudós megdöbbent rácsodálkozását átérezve és megértve, gép-metaforáját továbbgondolva találunk azonban egy még meghökkentőbb dolgot. Mi emberek ugyanis különös gépek vagyunk: olyan tulajdonságokkal rendelkezünk, amelyekkel egy gép – mai tudásunk szerint – nem rendelkezhetne![2] Erre a megoldhatatlannak tűnő problémára utalnak az ezen írás mottójaként választott mondatok: „A viselkedést (a gép működésmódját[3]) kiterjeszthetjük úgy, hogy az nem csupán azt foglalja magában, amit egy ember tesz, hanem mindent, ami az agyában történik, beleértve a molekuláris kölcsönhatásokat is. Ha azonban még ez sem elég a belső folyamatok megragadására, akkor egyet kell értenünk Dennett-el, hogy ez esetben láthatóan semmi nem indokolja, hogy az ilyen folyamatokat továbbra is fizikainak nevezzük.”[4]
Az idézet Stevan Harnad, az angliai University of Southampton és a kanadai Université du Québec à Montréal professzorának egyik tanulmányából való, akit évtizedek óta foglalkoztat ezeknek a megragadhatatlannak tűnő belső folyamatoknak a mibenléte.

Harnad a kognitív tudomány élvonalában számon tartott kutató. Publikációi közül néhány magyar nyelven is hozzáférhető, ezeken a neve Hernád Istvánként van feltüntetve (általában hivatkozni is így szoktak rá Magyarországon), utalva a világhírű tudós magyar származására. Hernád nem csupán a kognitív tudomány szakmai köreiben ismert személyiség. Mérvadó résztvevője annak a polémiának is, amely az elme mibenlétének, illetve test és elme viszonyának az értelmezése körül zajlik, és amelynek résztvevői – a teljesség igénye nélkül – olyan személyiségek, mint Thomas Nagel, John Searle, Jerzy Fodor, Daniel Dennett, Wolf Singer, Steven Pinker, Merlin Donald, Raymond Tallis, Owen Flanagan és mások. Ez a vita nem ma kezdődött, és úgy tűnik, hogy beláthatatlan ideig velünk is marad.

Hernádnak a vitában elfoglalt álláspontja magyarul is olvasható Az elme magyarázata: kemény dió című értekezésében. Az írás annak az előadásának a szövegén alapul, amelyet az MTA Székházban Az agy és tudat témakörben szervezett interdiszciplináris fórumon tartott, 2001-ben.[5] Már a tanulmány címe jelzi Hernád pozíciójának egy lényeges elemét: azonosul azzal a felfogással, amely a kognitív tudomány témái közül a tudat kérdését kiemelten „nehéz problémaként” definiálja, míg az összes többit – legalábbis ehhez viszonyítva – „könnyű problémákként”[6]. De mi is ez a nehéz probléma, és miben áll a nehézsége? A mentális és a fizikai világnak az emberi gondolkodás számára – feltehetően ősidők óta – természetesnek tűnő szétválásáról és ezek viszonyáról van szó, amelyet gyakran jelölnek test-elme illetve test-tudat problémaként is. „A probléma akkor jelentkezik – írja Hernád -, amikor bizonyos fajta “dolgokat” (mentálisakat) megpróbálunk másfajta dolgokkal (fizikaiakkal) összekapcsolni. Tudjuk, hogy a fizikai dolgok nem egyszerűen “testek”, hanem anyagból és energiából állnak, olyasmiből, amit a fizikusok (kémikusok, biológusok és mérnökök) vizsgálnak, és megpróbálnak szokásos funkcionális, oksági magyarázataikkal (pl. a lendület átadása egyik biliárdgolyóról a másikra, a kémiai reakciók, a májfunkció) megértetni velünk. Azt is pontosan tudjuk, mik a mentális “dolgok”: az, ami éber állapotunkban a fejünkben történik, vagyis gondolatok, tapasztalatok, érzések.   A probléma pedig a következő: hogyan illesszük össze e kétfajta dolgot. Azonos természetűek lennének? A gondolatok/tapasztalatok/érzések is valamilyen módon anyag és energia lennének? Ha igen, akkor hogyan?”[7] Ezen a helyen Hernád beilleszt egy zárójelbe tett mondatot: „Itt kis szünetet tartok, és hagyom az olvasót elgondolkodni a kérdésen, hátha mirabile dictu elfogadható választ talál e problémára, amit eddig még senki nem tudott megoldani!”; ez a megjegyzés ironikusan jelzi a probléma lételméleti, egzisztenciális súlyát és esetleges megoldásának csekély valószínűségét is.

Az ezt követő alfejezetben (Hogyan és miért nem vagyunk zombik?) kifejti, hogy a test-elme viszony – és ez érvelésének kulcseleme – tulajdonképpen érzés-funkció problémaként ragadható meg. A funkcionális magyarázatok pedig mindig kauzálisak, ezért „az anyag és az energia, a szerkezet és a működés szabta természetes határokon, vagyis a fizika, a biológia és a műszaki tudományok szolgáltatta elméleti kereteken belül mozognak.”[8] Sajnos azonban valamilyen számunkra (eddig?) felfoghatatlan módon mentális állapotaink, gondolataink, tapasztalataink, érzéseink mindig kimaradnak ebből a fizikai leírásból. „Ha egy érzést próbálunk meg funkcionálisan magyarázni, kiderül, hogy a funkció egész jól megragadja az ok-okozati viszonyt (még szerencse!), de az érzés valahol félúton lemarad, nem kap magyarázatot.”[9] És itt jön kapóra a zombi-metafora. A természettudományos magyarázatok ugyanis azt a képet rajzolják ki, hogy, – bár nagyon bonyolult értelmi és nyelvi készségekkel rendelkező – de mégiscsak érzések nélküli gépek, „zombik” vagyunk, holott mindenki a szó szoros értelmében „érzi”, hogy ez nem így van. A probléma nehézsége akkor jelentkezik, ha meg akarjuk magyarázni, hogyan és miért nem.  Annyit tudunk csupán „biztosan”, hogy a mentális és a fizikai dolgok korrelálnak egymással, de a korreláció nem magyarázat arra, hogy hogyan illeszkednek a mentális jelenségek a fizikai világba.

A szóban forgó tanulmány azért is megérdemli figyelmünket, mert szerzője bemutatja a legismertebb kortárs megoldási kísérletek egy részét, és ezek kritikai értelmezését adja. Először az amerikai neurobiológus Damasio nézeteit ismerteti, The Feeling of What Happens [kb. “Érezni, mi történik”][10] című könyvében kifejtett elképzelései alapján. (Ennek az alfejezetnek a címe Damasio tévedése: mozgások, érzelmek és nem érzett érzések ironikus utalás a szerző korábbi (magyarul is megjelent) könyvének címére, amely azt sugallta, hogy Damasio – nak sikerült megcáfolnia Descartes dualista koncepcióját.)[11] Hernád elismeri, hogy a szóban forgó könyv számos új, neurobiológiai és klinikai szempontból érdekes adatot és értelmezést tartalmaz az érzésekkel, különösen az énfogalom (self) érzésével korreláló agyterületekről.[12] A könyvben ismertetett kutatási eredmények alapján újabb funkcionális modellek is tervezhetők, amelyek részletesebben tudják a self érzésével együttjáró neurofiziológiai folyamatokat bemutatni. Ezek azonban semmivel sem járulnak hozzá annak a problémának a megoldásához, hogy hogyan és miért emelkedik ki ezekből a fizikai folyamatokból a self tényleges érzése. „Damasio mindenképpen alulról felfelé haladó folyamatként akarja magyarázni az érzéseket …. egészen azokig a legmagasabb rendű érzésállapotokig, amelyek például a filozófus Descartes-ra jellemzőek, mikor az elme természetéről gondolkodik. Az e hierarchiában történő változásokat könnyű megmagyarázni, a nehézség ott kezdődik, hogy megmagyarázzuk, miért is érezzük ezeket egyáltalán. Másképpen fogalmazva tehát a kritikus átmenet az érzések és az érzésnélküliség között van, és ez az, ami felett Damasio teljes mértékben elsiklik. …. kétértelműen használja az érzelem fogalmát, hogy áthidalja az érzések és az érzések hiánya közti áthidalhatatlan szakadékot.”[13] Damasio tévedése tehát – Hernád értékelése szerint – a nehéz probléma könnyűvé transzformálásában rejlik.

Ezt követően az Edelman és Tononi szerzőpáros A Universe of Consciousnessben [kb. “A tudat világa”] című (és már címében is nagyigényű) művében leírt tudatértelmezési kísérlet kritikája olvasható.[14] Bár a szerzők – írja Hernád – azt ígérik, hogy nem fogják megkerülni a kérdést, mégis ez történik amikor „nemes egyszerűséggel kikerülik az érzések nehéz problémáját. Bemutatnak néhány nagyon érdekes megosztott és visszacsatolásos hálózat modellt, amelyek szerintük jelentős funkcionális képességekkel rendelkeznek. Azt is részletesen ecsetelik, hogy a hálózatok sok tekintetben mennyire hasonlítanak az agyra. Mindez nagyon fontos és izgalmas, de megmarad a működés szintjén. Továbbra is marad tehát a feszítő kérdés: hogyan és miért jönnek be a képbe az érzések (ha nem a már megszokott titokzatos, megmagyarázatlan korrelációkkal). Mivel e kérdésre nem adnak választ, Edelman és Tononi munkája pusztán hermeneutikai gyakorlatnak minősül: az érzésekkel korreláló funkcionális mechanizmust úgy értelmezik, mintha az maga az érzés volna, vagyis mintha az érzésre funkcionális magyarázatot találtak volna, holott valójában csak az érzéssel titokzatos módon korreláló működésekre találtak, semmi másra.” Hernád rámutat arra, hogy azok a modellek, amelyekkel a szerzők operálnak, valójában nem adnak számot arról, mi a különbség egy optikai transzducer és a valódi látás között. Egy optikai transzducerre (például a fotocella) és az emberi látásészlelésre egyaránt jellemző a környezet fizikai paramétereiben bekövetkező, éppen észrevehető változásokra történő válaszadás, de az emberi látás esetében ennél sokkal többről van szó. A különbség az emberi észlelő és bármilyen gépi rendszer – és sajnos ebbe a kategóriába kell sorolnunk az agyat is – között abban áll, hogy az előbbi tudatában van annak, hogy észlel és ez magában foglalja azt a tapasztalatot is – bármi legyen is az – hogy milyen érzés valaminek az észlelése.

Colin McGinn The Mysterious Flame (kb. „A rejtélyes ragyogás”)[15] című művében kifejtett gondolatainak elemzése során Hernád kritikája elsősorban McGinn episztemológiai pesszimizmusára irányul. McGinn szerint ugyanis a nehéz probléma annyira nehéz, hogy
megoldása meghaladja az értelmünket. Sőt, még arról sem lehet elképzelésünk, hogyan nézne ki, hogyan kellene kinéznie egy megoldásnak. Hernád ezt vitatja. „Hogy feltételezéseinek valami alapot adjon, McGinn-nek legalább nagy vonalakban fel kellene vázolnia, hogyan is nézne ki a kemény probléma megoldása, hogyan és miért is lenne ez a jó megoldás, még akkor is, ha nem érezzük annak…… Ha valóban létezik az érzéseknek funkcionális magyarázata, legalább arra képesnek kellene lennünk, hogy megfogalmazzuk (és ellenőrizzük), még ha agyi képességeink korlátozottsága miatt a megfogalmazás és az ellenőrzés nem is oszlatná el eszünkben a nehéz probléma körüli homályt.”

Az elemzésre került írások közül egyedül Tomasello könyve The Cultural Origins of Human Cognition jelent meg magyarul Gondolkodás és kultúra címmel.[16] Ebben a „könnyű” kérdésekre történő válaszkeresés dominál, de a háttérben felsejlik a nehéz probléma is. Hernád észrevétele szerint azonban a nyelv eredetének a magyarázata nem oldható meg a nehéz kérdés megkerülésével. Szerinte a nyelv funkcionális alapjainak Tomasello-féle értelmezésében csupán egy társas pantomim létrehozásának és kommunikálásának mechanizmusairól van szó, és ez semmit nem mond arról, hogyan lesz a pantomimból propozíció. „A Tomasello által feltételezett funkcionális képességekkel ellátott entitások nem lépnek ki az események, másolatok és lejátszások világából. Elképzelhető, hogy ezek a képességek szükséges előfeltételei a nyelvnek, de egészen addig nem beszélhetünk valódi nyelvről, amíg a társas utánzás analóg világából át nem lépünk a propozíció önkényes és szimbolikus világába.” Végül felvillant egy továbbvezető megoldást, amely esetleg kivezethetne a magyarázati zsákutcából: a Tomasello modelljében felvázolt funkcionális erőforrásokat ki kellene egészíteni az Edelman és Tononi által feltételezett kategóriatanuló neurális hálózatokkal – javasolja. Lehet, hogy a két rendszer összekapcsolása közelebb vinne a nyelvi készség (és a tudatosság) eredetének megértéséhez? (Vegyük azonban észre, hogy ez esetben is még mindig a neuronális korrelátumok szintjén, azaz a könnyű problémák területén mozgunk.)[17]

Az utolsóként szóba kerülő elméletalkotó, Jerry Fodor már a könnyű problémák magyarázatának lehetőségét illetően is szkeptikus.[18] Anélkül, hogy részletekbe belemennénk csupán megemlítjük, hogy a Hernád által javasolt hibrid szimbólumlehorgonyzó rendszerrel[19] szembeni fenntartásai két problémakör köré koncentrálódnak: a „holizmus” illetve az „abdukció” kérdései köré. Hernád ez esetben egy még magánál is kételkedőbb gondolkodóval szemben érvel a mellett, hogy a megismeréstudomány rendelkezésre álló magyarázati erőforrások potenciális teljesítőképessége bizonyára elegendő a könnyűnek mondott problémák megoldásához, ha a nehézhez valószínűleg nem is. „Senki nem tudhatja előre, mit tudnak majd a hibrid rendszerek elérni, ha szimbólumaikat majd kategóriatanuló hálózatokon keresztül lehorgonyozzuk a szenzomotoros világban.”

Ami a nehéz problémát illeti, arra Hernád szerint kétféle magyarázat képzelhető el. Számára azonban az alternatíva mindkét választási lehetősége – epifenomenalizmus vagy dualizmus – képtelenségnek tűnik. Egy természettudományosan korrekt megoldásnak olyan magyarázattal kellene szolgálni, amely mindkét zsákutcát elkerüli. Véleménye szerint ez lehetetlen. A próbálkozásokat azonban nem adja fel, és az egymást követő tanulmányokban – e sorok írója számára úgy tűnik – egyre nagyobb meggyőző erővel érvel a materialista monista világértelmezés számára kényelmetlen következtetés mellett, miszerint erre a problémára a természettudományis vizsgálódás keretein belül nem mutatkozik megoldás. „Nincs tehát semmiféle előzetes okunk arra, hogy kételkedjünk a megismeréstudomány funkcionális eszközeinek hatékonyságát illetően a “könnyű” problémák megoldásában. Ha viszont arra vagyunk kíváncsiak, hogyan és miért valamilyen érzés olyan rendszernek lenni, amely rendelkezik mindezekkel a lenyűgöző működési képességekkel, attól tartok, csalódni fogunk. Ez olyan megoldatlan rejtély, amellyel meg kell tanulnunk együtt élni.”

 


[1] Dawkins, Richard: Az önző gén. Budapest, Gondolat, 1986.

[2] Ez a különösség még erősebben kifejezésre jut, ha gépnek tekintünk minden fizikai rendszert, amely oksági törvényeknek megfelelően működik. Hernád ezt a kibővített gépezet definíciót a következőképpen specifikálja: „ ….we need a definition of “machine” that is strictly structural/functional, and not simply dependent on its historic origins, if we want to make our question about what machines can and cannot do (or be) into a substantive rather than an arbitrary one. But I am afraid that if we do follow this much more sensible route to the definition of “machine,” we will find that a machine turns out to be simply: any causal physical system, any “mechanism.” And in that case, biological organisms are machines too..” Harnad, S. (2003) Can a Machine Be Conscious? How? Journal of Consciousness Studies. 10 (4):67-75 (2003)

[3] A szerző hozzáfűzése.

[4] Harnad, S. (1989) Minds, Machines and Searle. Journal of Theoretical and Experimental Artificial Intelligence 1: 5-25.

Az idézett szövegrész ( amelyben Dennett Searle naturalista tudatelméletét kritizálja) a következőképpen folytatódik: „and that even though Searle continues to protest that he regards them as “caused by” and “realized in” ” the physical brain, he must, as Dennett surmises, be “some sort of dualist” after all.” Magyarul: „Searle itt – annak ellenére hogy ezeket az agy fizikai szerkezete által létrehozott és abban realizálódó jelenségeknek tekinti – mégiscsak valamiféle dualista álláspontot képvisel.”

[5] Hernád István (2002): Az elme magyarázata: kemény dió. In: Vízi-Altrichter-Nyíri- Pléh (szerk.): Agy és tudat. Kognitív Szeminárium Sorozat. BIP, Budapest. A szöveg rövidebb változata: Hernád István: Az érzés-működés viszony. Magyar Tudomány, 2001/10 http://www.matud.iif.hu/01okt/hernad.html

[6] Az érzékelés, a memória, a környezeti ingerek diszkriminációja, kategorizálás, szimbólum-lehorgonyzás, nyelvi kommunikáció, a figyelem összpontosítása, a viselkedés önkontrollja, az éber és alvási állapotok különbözősége, stb.

[7] I.m. p. 119.

[8] I.m. p. 120.

[9] I.m. p. 121.

[10] Damasio, A. (1999): The Feeling of What Happens. New York: Harcourt

[11] Damasio, A.R. (1996): Descartes tévedése. Budapest, AduPrint

[12] Edelman, G. M. és Tononi, G. (2000): A Universe of Consciousness. New York: Basic Books

[13] Hernád (2002), p. 123.

[14] Edelman, G. M. és Tononi, G. (2000): A Universe of Consciousness. New York: Basic Books

[15] McGinn, C. (1999): The Mysterious Flame. Cambridge, Mass: Cambridge University Press

[16] Tomasello, M. (2002): Gondolkodás és kultúra. Osiris Kiadó. Budapest.

[17] A szerző hozzáfűzése .

[18] Az elemzés elsősorban Fodor következő könyvein alapul: Fodor, J.: The Mind Doesn’t Work That Way: The Scope and Limits of Computational Psychology, Cambridge, MA: MIT Press, July 2000; Fodor, J.: (1975) The language of thought. N.York: Thomas Y. Crowell. ; Fodor, J. A. (1985) Precis of  The Modularity of Mind. Behavioral & Brain Sciences 8:1-42.

Fodor szkepticizmusára a tudat természettudományos magyarázatát illetően jó példa a következő részlet abból a recenziójából, amelyet O. Wilson Consilience cimű könyvéről írt: „Ironically, the best and most striking example of the failure of sciences to unify vertically, in spite of heroic efforts and massive expenditure, is exactly the one that Wilson has bet the most on: the reduction of psychology to neurology. To hear Wilson describe it, the real breakthrough in understanding the mind is ‘cognitive neuroscience’, the attempt to model the neurological mechanisms of intelligence. Now, it is possible for people who are sensible and well informed to disagree about how much has been found out about the way the brain implements the cognitive mind. My view of the matter is, I admit, extreme: namely, that the progress has been negligible to nil.” Look! Jerry Fodor review on Consilience: The Unity of Knowledge by Edward O. Wilson (Little, Brown, 374 pp, £18.99, September 1998, ISBN 0 316 64569 9) In: London Review of Books, Vol. 20 No. 21 · 29 October 1998, pages 3-6 | 2895 words http://www.lrb.co.uk/v20/n21/jerry-fodor/look

[19] Egy ilyen rendszer először közvetlenül lehorgonyozna egyes szimbólumokat a világban, felhasználva a szimbólumok jelentette tárgyak észlelésének, megkülönböztetésének, kategorizációjának és manipulációjának képességeit. A többi szimbólumot azután közvetve, a már lehorgonyzott szimbólumokból álló propozíciók alapján lehetne meghatározni.

Nincs hozzászólás