szept 22 2015

Hernád István a tudat értelmezésének nehéz problémájáról

Közzétéve által 09:16-kor Blog kategória alatt

We can stretch “behavior” to include not only everything a person does, but also everything his brain does, and even everything the molecules in his brain do. But if that isn’t enough – if internal “effects” are still more elusive than that -then one must agree with Dennett that there seems to be no basis for continuing to call such effects “physical” at all…

Harnad, S. : Minds, Machines and Searle

„Mi, állatok, az ismert világ­egyetem legbonyolultabb és legtökéletesebben megtervezett gé­pezetei vagyunk. …Túlélőgépek … – programjukat vakon követő robotszerkezetek, akiknek az a dolguk, hogy megőrizzék a géneknek nevezett önző molekulákat. Ez a felismerés még mindig megdöbbenéssel tölt el. Noha már évek óta tudom, valójában még nem tudtam teljesen elfogad­ni. Remélem, sikerül másokat is meghökkentenem.”[1] Ezeket a sorokat Richard Dawkins írta le első világsikerű könyve, Az önző gén előszavában. Az angol természettudós megdöbbent rácsodálkozását átérezve és megértve, gép-metaforáját továbbgondolva találunk azonban egy még meghökkentőbb dolgot. Mi emberek ugyanis különös gépek vagyunk: olyan tulajdonságokkal rendelkezünk, amelyekkel egy gép – mai tudásunk szerint – nem rendelkezhetne![2] Erre a megoldhatatlannak tűnő problémára utalnak az ezen írás mottójaként választott mondatok: „A viselkedést (a gép működésmódját[3]) kiterjeszthetjük úgy, hogy az nem csupán azt foglalja magában, amit egy ember tesz, hanem mindent, ami az agyában történik, beleértve a molekuláris kölcsönhatásokat is. Ha azonban még ez sem elég a belső folyamatok megragadására, akkor egyet kell értenünk Dennett-el, hogy ez esetben láthatóan semmi nem indokolja, hogy az ilyen folyamatokat továbbra is fizikainak nevezzük.”[4]
Az idézet Stevan Harnad, az angliai University of Southampton és a kanadai Université du Québec à Montréal professzorának egyik tanulmányából való, akit évtizedek óta foglalkoztat ezeknek a megragadhatatlannak tűnő belső folyamatoknak a mibenléte.

Harnad a kognitív tudomány élvonalában számon tartott kutató. Publikációi közül néhány magyar nyelven is hozzáférhető, ezeken a neve Hernád Istvánként van feltüntetve (általában hivatkozni is így szoktak rá Magyarországon), utalva a világhírű tudós magyar származására. Hernád nem csupán a kognitív tudomány szakmai köreiben ismert személyiség. Mérvadó résztvevője annak a polémiának is, amely az elme mibenlétének, illetve test és elme viszonyának az értelmezése körül zajlik, és amelynek résztvevői – a teljesség igénye nélkül – olyan személyiségek, mint Thomas Nagel, John Searle, Jerzy Fodor, Daniel Dennett, Wolf Singer, Steven Pinker, Merlin Donald, Raymond Tallis, Owen Flanagan és mások. Ez a vita nem ma kezdődött, és úgy tűnik, hogy beláthatatlan ideig velünk is marad.

Hernádnak a vitában elfoglalt álláspontja magyarul is olvasható Az elme magyarázata: kemény dió című értekezésében. Az írás annak az előadásának a szövegén alapul, amelyet az MTA Székházban Az agy és tudat témakörben szervezett interdiszciplináris fórumon tartott, 2001-ben.[5] Már a tanulmány címe jelzi Hernád pozíciójának egy lényeges elemét: azonosul azzal a felfogással, amely a kognitív tudomány témái közül a tudat kérdését kiemelten „nehéz problémaként” definiálja, míg az összes többit – legalábbis ehhez viszonyítva – „könnyű problémákként”[6]. De mi is ez a nehéz probléma, és miben áll a nehézsége? A mentális és a fizikai világnak az emberi gondolkodás számára – feltehetően ősidők óta – természetesnek tűnő szétválásáról és ezek viszonyáról van szó, amelyet gyakran jelölnek test-elme illetve test-tudat problémaként is. „A probléma akkor jelentkezik – írja Hernád -, amikor bizonyos fajta “dolgokat” (mentálisakat) megpróbálunk másfajta dolgokkal (fizikaiakkal) összekapcsolni. Tudjuk, hogy a fizikai dolgok nem egyszerűen “testek”, hanem anyagból és energiából állnak, olyasmiből, amit a fizikusok (kémikusok, biológusok és mérnökök) vizsgálnak, és megpróbálnak szokásos funkcionális, oksági magyarázataikkal (pl. a lendület átadása egyik biliárdgolyóról a másikra, a kémiai reakciók, a májfunkció) megértetni velünk. Azt is pontosan tudjuk, mik a mentális “dolgok”: az, ami éber állapotunkban a fejünkben történik, vagyis gondolatok, tapasztalatok, érzések.   A probléma pedig a következő: hogyan illesszük össze e kétfajta dolgot. Azonos természetűek lennének? A gondolatok/tapasztalatok/érzések is valamilyen módon anyag és energia lennének? Ha igen, akkor hogyan?”[7] Ezen a helyen Hernád beilleszt egy zárójelbe tett mondatot: „Itt kis szünetet tartok, és hagyom az olvasót elgondolkodni a kérdésen, hátha mirabile dictu elfogadható választ talál e problémára, amit eddig még senki nem tudott megoldani!”; ez a megjegyzés ironikusan jelzi a probléma lételméleti, egzisztenciális súlyát és esetleges megoldásának csekély valószínűségét is.

Az ezt követő alfejezetben (Hogyan és miért nem vagyunk zombik?) kifejti, hogy a test-elme viszony – és ez érvelésének kulcseleme – tulajdonképpen érzés-funkció problémaként ragadható meg. A funkcionális magyarázatok pedig mindig kauzálisak, ezért „az anyag és az energia, a szerkezet és a működés szabta természetes határokon, vagyis a fizika, a biológia és a műszaki tudományok szolgáltatta elméleti kereteken belül mozognak.”[8] Sajnos azonban valamilyen számunkra (eddig?) felfoghatatlan módon mentális állapotaink, gondolataink, tapasztalataink, érzéseink mindig kimaradnak ebből a fizikai leírásból. „Ha egy érzést próbálunk meg funkcionálisan magyarázni, kiderül, hogy a funkció egész jól megragadja az ok-okozati viszonyt (még szerencse!), de az érzés valahol félúton lemarad, nem kap magyarázatot.”[9] És itt jön kapóra a zombi-metafora. A természettudományos magyarázatok ugyanis azt a képet rajzolják ki, hogy, – bár nagyon bonyolult értelmi és nyelvi készségekkel rendelkező – de mégiscsak érzések nélküli gépek, „zombik” vagyunk, holott mindenki a szó szoros értelmében „érzi”, hogy ez nem így van. A probléma nehézsége akkor jelentkezik, ha meg akarjuk magyarázni, hogyan és miért nem.  Annyit tudunk csupán „biztosan”, hogy a mentális és a fizikai dolgok korrelálnak egymással, de a korreláció nem magyarázat arra, hogy hogyan illeszkednek a mentális jelenségek a fizikai világba.

A szóban forgó tanulmány azért is megérdemli figyelmünket, mert szerzője bemutatja a legismertebb kortárs megoldási kísérletek egy részét, és ezek kritikai értelmezését adja. Először az amerikai neurobiológus Damasio nézeteit ismerteti, The Feeling of What Happens [kb. “Érezni, mi történik”][10] című könyvében kifejtett elképzelései alapján. (Ennek az alfejezetnek a címe Damasio tévedése: mozgások, érzelmek és nem érzett érzések ironikus utalás a szerző korábbi (magyarul is megjelent) könyvének címére, amely azt sugallta, hogy Damasio – nak sikerült megcáfolnia Descartes dualista koncepcióját.)[11] Hernád elismeri, hogy a szóban forgó könyv számos új, neurobiológiai és klinikai szempontból érdekes adatot és értelmezést tartalmaz az érzésekkel, különösen az énfogalom (self) érzésével korreláló agyterületekről.[12] A könyvben ismertetett kutatási eredmények alapján újabb funkcionális modellek is tervezhetők, amelyek részletesebben tudják a self érzésével együttjáró neurofiziológiai folyamatokat bemutatni. Ezek azonban semmivel sem járulnak hozzá annak a problémának a megoldásához, hogy hogyan és miért emelkedik ki ezekből a fizikai folyamatokból a self tényleges érzése. „Damasio mindenképpen alulról felfelé haladó folyamatként akarja magyarázni az érzéseket …. egészen azokig a legmagasabb rendű érzésállapotokig, amelyek például a filozófus Descartes-ra jellemzőek, mikor az elme természetéről gondolkodik. Az e hierarchiában történő változásokat könnyű megmagyarázni, a nehézség ott kezdődik, hogy megmagyarázzuk, miért is érezzük ezeket egyáltalán. Másképpen fogalmazva tehát a kritikus átmenet az érzések és az érzésnélküliség között van, és ez az, ami felett Damasio teljes mértékben elsiklik. …. kétértelműen használja az érzelem fogalmát, hogy áthidalja az érzések és az érzések hiánya közti áthidalhatatlan szakadékot.”[13] Damasio tévedése tehát – Hernád értékelése szerint – a nehéz probléma könnyűvé transzformálásában rejlik.

Ezt követően az Edelman és Tononi szerzőpáros A Universe of Consciousnessben [kb. “A tudat világa”] című (és már címében is nagyigényű) művében leírt tudatértelmezési kísérlet kritikája olvasható.[14] Bár a szerzők – írja Hernád – azt ígérik, hogy nem fogják megkerülni a kérdést, mégis ez történik amikor „nemes egyszerűséggel kikerülik az érzések nehéz problémáját. Bemutatnak néhány nagyon érdekes megosztott és visszacsatolásos hálózat modellt, amelyek szerintük jelentős funkcionális képességekkel rendelkeznek. Azt is részletesen ecsetelik, hogy a hálózatok sok tekintetben mennyire hasonlítanak az agyra. Mindez nagyon fontos és izgalmas, de megmarad a működés szintjén. Továbbra is marad tehát a feszítő kérdés: hogyan és miért jönnek be a képbe az érzések (ha nem a már megszokott titokzatos, megmagyarázatlan korrelációkkal). Mivel e kérdésre nem adnak választ, Edelman és Tononi munkája pusztán hermeneutikai gyakorlatnak minősül: az érzésekkel korreláló funkcionális mechanizmust úgy értelmezik, mintha az maga az érzés volna, vagyis mintha az érzésre funkcionális magyarázatot találtak volna, holott valójában csak az érzéssel titokzatos módon korreláló működésekre találtak, semmi másra.” Hernád rámutat arra, hogy azok a modellek, amelyekkel a szerzők operálnak, valójában nem adnak számot arról, mi a különbség egy optikai transzducer és a valódi látás között. Egy optikai transzducerre (például a fotocella) és az emberi látásészlelésre egyaránt jellemző a környezet fizikai paramétereiben bekövetkező, éppen észrevehető változásokra történő válaszadás, de az emberi látás esetében ennél sokkal többről van szó. A különbség az emberi észlelő és bármilyen gépi rendszer – és sajnos ebbe a kategóriába kell sorolnunk az agyat is – között abban áll, hogy az előbbi tudatában van annak, hogy észlel és ez magában foglalja azt a tapasztalatot is – bármi legyen is az – hogy milyen érzés valaminek az észlelése.

Colin McGinn The Mysterious Flame (kb. „A rejtélyes ragyogás”)[15] című művében kifejtett gondolatainak elemzése során Hernád kritikája elsősorban McGinn episztemológiai pesszimizmusára irányul. McGinn szerint ugyanis a nehéz probléma annyira nehéz, hogy
megoldása meghaladja az értelmünket. Sőt, még arról sem lehet elképzelésünk, hogyan nézne ki, hogyan kellene kinéznie egy megoldásnak. Hernád ezt vitatja. „Hogy feltételezéseinek valami alapot adjon, McGinn-nek legalább nagy vonalakban fel kellene vázolnia, hogyan is nézne ki a kemény probléma megoldása, hogyan és miért is lenne ez a jó megoldás, még akkor is, ha nem érezzük annak…… Ha valóban létezik az érzéseknek funkcionális magyarázata, legalább arra képesnek kellene lennünk, hogy megfogalmazzuk (és ellenőrizzük), még ha agyi képességeink korlátozottsága miatt a megfogalmazás és az ellenőrzés nem is oszlatná el eszünkben a nehéz probléma körüli homályt.”

Az elemzésre került írások közül egyedül Tomasello könyve The Cultural Origins of Human Cognition jelent meg magyarul Gondolkodás és kultúra címmel.[16] Ebben a „könnyű” kérdésekre történő válaszkeresés dominál, de a háttérben felsejlik a nehéz probléma is. Hernád észrevétele szerint azonban a nyelv eredetének a magyarázata nem oldható meg a nehéz kérdés megkerülésével. Szerinte a nyelv funkcionális alapjainak Tomasello-féle értelmezésében csupán egy társas pantomim létrehozásának és kommunikálásának mechanizmusairól van szó, és ez semmit nem mond arról, hogyan lesz a pantomimból propozíció. „A Tomasello által feltételezett funkcionális képességekkel ellátott entitások nem lépnek ki az események, másolatok és lejátszások világából. Elképzelhető, hogy ezek a képességek szükséges előfeltételei a nyelvnek, de egészen addig nem beszélhetünk valódi nyelvről, amíg a társas utánzás analóg világából át nem lépünk a propozíció önkényes és szimbolikus világába.” Végül felvillant egy továbbvezető megoldást, amely esetleg kivezethetne a magyarázati zsákutcából: a Tomasello modelljében felvázolt funkcionális erőforrásokat ki kellene egészíteni az Edelman és Tononi által feltételezett kategóriatanuló neurális hálózatokkal – javasolja. Lehet, hogy a két rendszer összekapcsolása közelebb vinne a nyelvi készség (és a tudatosság) eredetének megértéséhez? (Vegyük azonban észre, hogy ez esetben is még mindig a neuronális korrelátumok szintjén, azaz a könnyű problémák területén mozgunk.)[17]

Az utolsóként szóba kerülő elméletalkotó, Jerry Fodor már a könnyű problémák magyarázatának lehetőségét illetően is szkeptikus.[18] Anélkül, hogy részletekbe belemennénk csupán megemlítjük, hogy a Hernád által javasolt hibrid szimbólumlehorgonyzó rendszerrel[19] szembeni fenntartásai két problémakör köré koncentrálódnak: a „holizmus” illetve az „abdukció” kérdései köré. Hernád ez esetben egy még magánál is kételkedőbb gondolkodóval szemben érvel a mellett, hogy a megismeréstudomány rendelkezésre álló magyarázati erőforrások potenciális teljesítőképessége bizonyára elegendő a könnyűnek mondott problémák megoldásához, ha a nehézhez valószínűleg nem is. „Senki nem tudhatja előre, mit tudnak majd a hibrid rendszerek elérni, ha szimbólumaikat majd kategóriatanuló hálózatokon keresztül lehorgonyozzuk a szenzomotoros világban.”

Ami a nehéz problémát illeti, arra Hernád szerint kétféle magyarázat képzelhető el. Számára azonban az alternatíva mindkét választási lehetősége – epifenomenalizmus vagy dualizmus – képtelenségnek tűnik. Egy természettudományosan korrekt megoldásnak olyan magyarázattal kellene szolgálni, amely mindkét zsákutcát elkerüli. Véleménye szerint ez lehetetlen. A próbálkozásokat azonban nem adja fel, és az egymást követő tanulmányokban – e sorok írója számára úgy tűnik – egyre nagyobb meggyőző erővel érvel a materialista monista világértelmezés számára kényelmetlen következtetés mellett, miszerint erre a problémára a természettudományis vizsgálódás keretein belül nem mutatkozik megoldás. „Nincs tehát semmiféle előzetes okunk arra, hogy kételkedjünk a megismeréstudomány funkcionális eszközeinek hatékonyságát illetően a “könnyű” problémák megoldásában. Ha viszont arra vagyunk kíváncsiak, hogyan és miért valamilyen érzés olyan rendszernek lenni, amely rendelkezik mindezekkel a lenyűgöző működési képességekkel, attól tartok, csalódni fogunk. Ez olyan megoldatlan rejtély, amellyel meg kell tanulnunk együtt élni.”

 


[1] Dawkins, Richard: Az önző gén. Budapest, Gondolat, 1986.

[2] Ez a különösség még erősebben kifejezésre jut, ha gépnek tekintünk minden fizikai rendszert, amely oksági törvényeknek megfelelően működik. Hernád ezt a kibővített gépezet definíciót a következőképpen specifikálja: „ ….we need a definition of “machine” that is strictly structural/functional, and not simply dependent on its historic origins, if we want to make our question about what machines can and cannot do (or be) into a substantive rather than an arbitrary one. But I am afraid that if we do follow this much more sensible route to the definition of “machine,” we will find that a machine turns out to be simply: any causal physical system, any “mechanism.” And in that case, biological organisms are machines too..” Harnad, S. (2003) Can a Machine Be Conscious? How? Journal of Consciousness Studies. 10 (4):67-75 (2003)

[3] A szerző hozzáfűzése.

[4] Harnad, S. (1989) Minds, Machines and Searle. Journal of Theoretical and Experimental Artificial Intelligence 1: 5-25.

Az idézett szövegrész ( amelyben Dennett Searle naturalista tudatelméletét kritizálja) a következőképpen folytatódik: „and that even though Searle continues to protest that he regards them as “caused by” and “realized in” ” the physical brain, he must, as Dennett surmises, be “some sort of dualist” after all.” Magyarul: „Searle itt – annak ellenére hogy ezeket az agy fizikai szerkezete által létrehozott és abban realizálódó jelenségeknek tekinti – mégiscsak valamiféle dualista álláspontot képvisel.”

[5] Hernád István (2002): Az elme magyarázata: kemény dió. In: Vízi-Altrichter-Nyíri- Pléh (szerk.): Agy és tudat. Kognitív Szeminárium Sorozat. BIP, Budapest. A szöveg rövidebb változata: Hernád István: Az érzés-működés viszony. Magyar Tudomány, 2001/10 http://www.matud.iif.hu/01okt/hernad.html

[6] Az érzékelés, a memória, a környezeti ingerek diszkriminációja, kategorizálás, szimbólum-lehorgonyzás, nyelvi kommunikáció, a figyelem összpontosítása, a viselkedés önkontrollja, az éber és alvási állapotok különbözősége, stb.

[7] I.m. p. 119.

[8] I.m. p. 120.

[9] I.m. p. 121.

[10] Damasio, A. (1999): The Feeling of What Happens. New York: Harcourt

[11] Damasio, A.R. (1996): Descartes tévedése. Budapest, AduPrint

[12] Edelman, G. M. és Tononi, G. (2000): A Universe of Consciousness. New York: Basic Books

[13] Hernád (2002), p. 123.

[14] Edelman, G. M. és Tononi, G. (2000): A Universe of Consciousness. New York: Basic Books

[15] McGinn, C. (1999): The Mysterious Flame. Cambridge, Mass: Cambridge University Press

[16] Tomasello, M. (2002): Gondolkodás és kultúra. Osiris Kiadó. Budapest.

[17] A szerző hozzáfűzése .

[18] Az elemzés elsősorban Fodor következő könyvein alapul: Fodor, J.: The Mind Doesn’t Work That Way: The Scope and Limits of Computational Psychology, Cambridge, MA: MIT Press, July 2000; Fodor, J.: (1975) The language of thought. N.York: Thomas Y. Crowell. ; Fodor, J. A. (1985) Precis of  The Modularity of Mind. Behavioral & Brain Sciences 8:1-42.

Fodor szkepticizmusára a tudat természettudományos magyarázatát illetően jó példa a következő részlet abból a recenziójából, amelyet O. Wilson Consilience cimű könyvéről írt: „Ironically, the best and most striking example of the failure of sciences to unify vertically, in spite of heroic efforts and massive expenditure, is exactly the one that Wilson has bet the most on: the reduction of psychology to neurology. To hear Wilson describe it, the real breakthrough in understanding the mind is ‘cognitive neuroscience’, the attempt to model the neurological mechanisms of intelligence. Now, it is possible for people who are sensible and well informed to disagree about how much has been found out about the way the brain implements the cognitive mind. My view of the matter is, I admit, extreme: namely, that the progress has been negligible to nil.” Look! Jerry Fodor review on Consilience: The Unity of Knowledge by Edward O. Wilson (Little, Brown, 374 pp, £18.99, September 1998, ISBN 0 316 64569 9) In: London Review of Books, Vol. 20 No. 21 · 29 October 1998, pages 3-6 | 2895 words http://www.lrb.co.uk/v20/n21/jerry-fodor/look

[19] Egy ilyen rendszer először közvetlenül lehorgonyozna egyes szimbólumokat a világban, felhasználva a szimbólumok jelentette tárgyak észlelésének, megkülönböztetésének, kategorizációjának és manipulációjának képességeit. A többi szimbólumot azután közvetve, a már lehorgonyzott szimbólumokból álló propozíciók alapján lehetne meghatározni.

Nincs hozzászólás

Szóljon hozzá most!

Anti-Spam Quiz: