ápr 22 2015

Vom Gehirn zur Psyche? Wolf Singer kísérlete a tudatosság magyarázatára

Közzétéve által 15:05-kor Blog kategória alatt

 „….egyszerűen képtelenek vagyunk belátni, az anyagi események hogyan alakulhatnak érzetekké vagy gondolatokká, noha számos könyv, szembeszállva  Du Bois-Reymond-nal,
egy csomó értelmetlenséget hord össze róla.”

ERWIN SCHRÖDINGER  válogatott írásai (v.: Sz. Péter). Typotex Kiadó, Budapest, 2014, 335-336.o.

„Milyen kapcsolat lehet az agyamban lévő atomok rezgése és a természettudományos értelmezés számára definiálhatatlan, mégis a legvalóságosabban létező tények között:
örömöt és fájdalmat érzek, édest és keserűt ízlelek, beszívom a rózsa illatát, megérintenek az orgonamuzsika hangjai, és átérzem a saját létezésemet? Elképzelhetetlen számomra, hogy az atomok kölcsönhatásaiból tudatosság bontakozhatna ki. …..Azt kell hinnem, hogy az öntudat nem csupán ismereteink mai állása mellett nem vezethető le működésének anyagi hordozóiból – ami mindenki számára nyilvánvaló – , hanem a dolgok ismert természete szerint ezen az alapon soha nem is lesz megmagyarázható.”[1]

Ezek a mondatok Du Bois-Reymond, a  19. században élt német orvos és természettudós a Német Orvosok és Természetkutatók  45. kongresszusán, Lipcsében tartott beszédében  hangzottak el először, 1872-ben. Az  előadás szövege – amelyben a világhírű tudós a természettudomány lehetőségeit és határait elemezte – később könyv formájában is megjelent („Über die Grenzen des Naturerkennens“).[2]  A híressé vált beszédből eredeztetik az „Ignoramus et ignorabimus“ – azaz „nem tudjuk, és nem is fogjuk megtudni” szállóigét.[3]

126 évvel később, 1998-ban egy másik német természettudós, Wolf Singer neurobiológus[4] a fentebb említett 19. századi tudós szervezet utódjának tekinthető Max Planck Társaság 50 éves fennállása alkalmából rendezett szimpóziumon tartott előadását az imént idézett mondatokkal vezette be.[5] Singer professzor előadásának címe (Vom Gehirn zur Psyche) egyértelműen jelzi, hogy a világszerte elismert  agykutató úgy gondolta, a természettudomány elérte azt a szintet, hogy – legalábbis fő vonalaiban – képes számot adni az agy és tudat, az anyagi és a mentális világ közötti átmenetről, amely Du Bois-Reymond korában még misztikusnak és magyarázhatatlannak tűnt.

Az előadás bevezető részében Singer megértően szól a 19. századi tudósnak  a mentális jelenségek fizikalista magyarázhatóságát illető kételyeiről. Elismeri, hogy bár  szubjektív érzéseink, szabad akaratunk és autonóm személyiségünk létezésének átélése egy jól körülhatárolható biológiai szerv működéséhez kapcsolódik, mégis annak fizikai struktúrájától alapvetően különböző,  attól elkülönülő lézetésmódként jelenik meg számunkra, így ez a létezésmód egy redukcionista természettudományos elemzés keretein belül megragadhatatlannak és értelmezhetetlennek tűnik. Ezt követően kifejti, hogy mivel az evolúciós folyamatok eddigi tanulmányozása során nem mutatkozik semmiféle ontológiai ugrás, nem figyelhető meg diszkontinuitás,  ezért célszerű újraértelmezni a  Du Bois-Reymond által exponált problémát. Ennek az újraértelmezésnek az lehet a kiindulópontja, hogy – mivel szerinte a tudatos jelenségek kétségtelenül az agy kognitív funkcióin alapuló emergens produktumok (ez Singer megközelítésmódjának egyik sarkalatos eleme) -, a fizikai és a mentális világ közötti kapcsolatokat  annak a fényében kell újra vizsgálni, amit agyunk evolúciójáról és működéséről azóta tudni vélünk (zu wissen glauban). (Az utóbbi két szóval finoman utal biztosnak tűnő tudásunk esendőségére és esetlegességére.)

Az előadás szövege alapján készült tanulmány  (Vom Gehirn zur Psyche)  következő részében Singer két – az agy tanulmányozása során mutatkozó – episztemológiai problémára hívja fel a figyelmet. Az egyik nehézség abból adódik, hogy az agy kutatása során a megismerésre törekvő alany és a megismerés objektuma azonos: egy kognitív rendszer önmagát szemléli saját tükrében.[6] A másik probléma az evolúciós episztemológia inherens korlátozottsága: kognitív képességeink azokon a neuronális mechanizmusokon alapulnak, amelyeket az evolúció szelekciós mechanizmusa formált. Az evolúció viszont igen pragmatikus és opportunista fejlesztő: az éppen „kéznél lévő” változatokból a mindenkori aktuális környezetben a túlélésre legalkalmasabbakat részesíti előnyben. Neuronális rendszerünk nem a külvilág egészének, illetve mögöttes alapstruktúráinak  objektív leírására, hanem az ahhoz történő alkalmazkodás szolgálatára  alakult ki. Ezért észlelésünk és gondolkodásunk korlátozott, és ami ezeken a korlátokon kívül van, azt nem vagyunk képesek sem elképzelni, sem megérteni. Ez a behatároltság kiterjed a korlátok mibenlétéről,  jellegéről és hatóköréről való tudásunkra is. Az episztemológiai korlátokat mintegy kiegészítve Singer professzor  utal arra is, hogy az olyan mentális jelenségek,  mint annak az átélése, hogy autonóm, szabad akarattal rendelkező, önmagunkat irányító lények vagyunk feltehetően kulturális eredetűek, ezért ezek a neurobiológiai magyarázatok számára nem, vagy csak korlátozottan hozzáférhetőek.  Más tudósokhoz hasonlóan persze többnyire Singer is megfeledkezik ezekről az episztemológiai megfontolásokról, és ez – azt gondolom – teljesen normális attitűd egy naturalista természetkutató részéről. Kritikus olvasója azonban – különösképpen amikor a tudós filozófiai, lételméleti okfejtéseit értékeli – jó, ha számol ezzel az elé tárt  következtetések relevanciáinak mérlegelése során.

A továbbiakban a neurális rendszerek evolúciójának néhány, a tanulmány mondanivalójának kifejtése szempontjából lényeges elemét veszi számba. Felfogása szerint a mentális jelenségek  az agy kognitív funkcióinak fejlődése során emelkedtek ki (emergencia). Azzal, hogy a neurális  evolúció rendkívül konzervatív működésmódját hangsúlyozza, és az alapvető idegrendszeri építőelemek azonosságát szemlélteti,[7] sejteti, hogy  a tudatos működések értelmezése során is a jelenségek materiális oldalát vizsgálja,  ott próbál megoldásokat találni a tudat problémájának magyarázatára. Kifejti azt az elképzelését,  miszerint az ember és „más állatok” kognitív képességei közötti különbségek – ugyanúgy, mint az egyes emlősállat fajok esetében –  kizárólag  az agykéreg egyes területeinek mennyiségi különbségeire vezethetők vissza. Ugyanazok az algoritmusok munkálnak az egér és az ember agykérgében, csak az utóbbiban több van ezekből. A folyamatok iteratív lefutása (több, ismételten lejátszódó algoritmus) önmagában elegendő új, minőségileg különböző, magasabb szintű működésmódok generálására. Ezek szerint az agykéregben – legyen szó bármelyik emlősfaj agyáról – azonos jelfeldolgozó algoritmusok működnek, és ezek ismétlődése önmagában elegendő lenne egyre magasabb szintű kognitív teljesítmények létrehozására – beleértve ebbe az ember teljes mentális világát is. Lehet, hogy ez így van, de könnyű belátni, hogy Du Bois-Reymond kérdésére nem ad választ. Amiről itt Singer beszél, az a tudatos jelenségek neurobiológiai hordozóira (NCC = neural correlates of consciousness)[8] vonatkozik és még csak érintőlegesen sem vizsgálja azt a kérdést, hogy miért és mi módon jelenik meg a fizikai világban a szubjektív tapasztalat.

A tanulmány következő részének témája az agykérgi reprezentáció, ezen belül először az  ú.n. „kötési-probléma” (Das Bindungsproblem, az angol nyelvű szakirodalomban: the binding problem). Ez csak látszólagos kitérő,  mivel ennek a problémának a mindenki számára kielégítő, tudományos megoldása jelentheti az egyik kulcsot az agyműködés rejtélyének a mélyebb megértéséhez.[9]  Egészen a  legutóbbi évtizedekig mind a laikusok mind a szakemberek számára kézenfekvőnek tűnt, hogy az agyban a reprezentációk kialakulása hierarchikusan történik: az agykéregbe befutó impulzusok egy vagy néhány központba tartanak, ott konstruálódik a „self”; a dualista felfogás szerint ez a központ a lélek helye, itt tartózkodik – a materialista kutatók gunyoros szóhasználata szerint – a dolgokat kézben tartó, figyelő és irányító „homunkulusz”.

Az újabb neurobiológiai kutatások – különös tekintettel az agyi képalkotó eljárásokra –  azonban nem erősítik meg ezt az elképzelést. Bár az információfeldolgozás első lépései szeriálisak és hierarchikus szerveződést mutatnak, azonban később minden „összezavarodik” (beginnt  das groẞe Verwirrspiel). A feldolgozás párhuzamossá válik, egyre több reciprok kapcsolódás jelenik meg, és az érzékszervek felé vezető feedback kapcsolatok dominanciája figyelhető meg. Maximum egy blokkséma rendszerben modellezhető a folyamat, azonban ebben hiába keresünk konvergencia centrumokat. Az agykéregben nincs egyetlen központi irányító, amely az értelmezés, a kontroll és a döntés kivitelezője lenne. Disztributív és párhuzamos módon szerveződő idegimpulzusok alakulnak ki.  Mindez felveti a kérdést: hogyan történik ezek koordinációja úgy, hogy a külvilág koherens interpretációját és az ezekre irányuló értelmes döntések megfogalmazását teszik lehetővé?

Singer szerint a koherens valóságkép és az összehangolt viselkedés a neuronhálózatok önszerveződésén alapul.  Az agykéreg különböző területein lévő neuroncsoportok alkotják az észlelt objektumok tovább nem redukálható reprezentációit, leírásait. Itt persze felvethető a kérdés: ki nézi, olvassa, értelmezi ezeket a leképezéseket illetve leírásokat? Az is kérdéses, hogyan alakul ki a neuroncsoportok összekapcsolt állapota (a „binding”)? A Singer által preferált hipotézis szerint az egy-egy objektumot reprezentáló neuronok összetartozása arról ismerszik meg (kinek?) hogy aktivitásukat szinkronizálják. Egy – egy objektumot „leképező” sejtcsoport esetében az összetartozás jelzése (kinek a számára?) az volna, hogy azonos időintervallumban aktívak, azonos frekvencia-tartományban pulzálnak.[10]

Ennyiből is látható, az összkép a neuronok szintjén, az NCC területén sem egyértelmű, és még nem is érintettük az eredeti, kardinális kérdést: hogyan fordul át mindez szubjektív, tudatos tapasztalássá és élménnyé? Erre a kérdésre Singer a tanulmány utolsó előtti. „A reprezentációtól a tudatosságig” (Vom Represäntation zum Bewuẞtsein) című alfejezetében próbál válaszolni. A fejezet elején visszatér a  Du Bois-Reymond által felvetett eredeti problémára: Hogyan lehetséges az, hogy nem csupán reprezentáljuk agyunkban azt, ami a környezetünkben van, hanem mindennek tudatában is vagyunk, sőt, azt is észleljük, hogy gondolataink, érzéseink illetve érzékleteink vannak?

Singer szerint a tudatos tapasztalat előfeltétele az, hogy az agyban legyenek olyan kognitív struktúrák, amelyek a külvilág reprezentációit ismételten feldolgozzák. Az elsődleges reprezentációk újbóli, iteratív feldolgozását végző agyterületek mintegy belső szemlélőként  reflektív módon, a reprezentációk reprezentációit, azaz metareprezentációkat hoznak létre. Ezen a ponton a Singer-féle leírás erősen perszonifikál: az agykéreg belső modelleket „épít”, „mérlegeli” a cselekvések várható következményeit, a metareprezentációk tartalmával „játszadozik”, azokat „vizsgálgatja”, körültekintően „tervezi” meg a cselekvéseket, stb.[11]

Érvelésének másik sarkalatos pontja az agy intenzív saját-aktivitására történő hivatkozás az észlelési folyamatok során. Amikor ugyanis az agykéregben reprezentációk alakulnak ki, nem a valóság passzív leképezése történik, hanem aktív valóságkonstrukció. Az agy folyamatosan hipotéziseket generál a  környező világról, és ezeket összehasonlítja az érzékszerveken át érkező inputokkal. Ha az előrejelzések megerősítést nyernek,  létrejön az észlelés, ha nem,  akkor a hipotézisek korrekciójára kerül sor. Ennek az agykérgi „hiperaktivitásnak” képezi részét a Singer által exponált „ belső neurális szemlélő” (die funktion des inneren Auges), amely a primer és szekunder reprezentációkra további iterációs lépések során reflektál. Ezzel – Singer szerint – elvileg beláthatóvá válik, hogyan realizálódik neurális szinten a belső szemrevételező – ami a saját észlelések és érzések „észrevételét” végzi, azokra „reflektál”  – , anélkül, hogy ontológiai diszkontinuitást kellene feltételeznünk.[12]  Lassan összeállni látszik a kép, megfogalmazódik a megoldás – 126 év után –    Du Bois-Reymond problémájára.

De kielégítő-e ez a válasz ?  Nyilvánvaló, hogy nem.  Du Bois-Reymond nem azt kérdezte, hogyan lehetne, és hogy le lehet-e írni részletekbe menően az agy azon részleteinek fizikai szerkezetét és funkcionális szerveződését, amely a tudatos tapasztalat neurális megfelelőjét
(a Crick- Koch féle NCC-t) képezi. Az ő problémája – és a miénk is  – az, hogy hogyan jelenik meg szándék, jelentés és érzés egy pusztán atomokból és erőterekből felépülő fizikai világban? Ami az NCC-t illeti, ma mérhetetlenül többet tudunk róla – és vonatkozó tudásunk napról napra növekszik – mint 126 évvel  ezelőtt, mégis, a probléma megoldásához egy milliméterrel sem kerültünk közelebb.[13] Semmivel sem lett világosabb a konceptuális és episztemológiai összefüggés a  Du Bois-Reymond által felidézett, megmagyarázandó szubjektív tapasztalatok és a Singer által magyarázatként hivatkozott fizikai sajátosságok (tercier agykérgi területek szöveti illetve molekuláris szerveződése) között. Bár jóval finomabbá vált a felbontás a fizikai térfélen, mégis, a fizikai sajátosságok és a tudat kvalitatív aspektusai közötti kapcsolat tisztázatlan, a „magyarázati szakadék”[14] megmaradt.  Azzal, hogy az atomok rezgését és az ionok áramlását további kérgi mezőkön  – a Singer által belső szemlélőnek nevezett,  metareprezentációs  asszociatív területeken – is figyelembe vesszük, még nem jutottunk közelebb Du Bois-Reymond dilemmájának megoldásához.

Bizonyára Singer is érzi  magyarázatának nem kielégítő voltát, ezért előadása/tanulmánya utolsó részében[15]  egy további megközelítésmóddal próbálkozik; ezúttal nem a fizikai univerzum, hanem a kulturális szféra térfeléről  értelmezve a szubjektum efemer jelenségvilágát.  Érvelésének ebben a záró szakaszában először arra utal, hogy a szubjektív tudatosság tartalmai társas konstruktumok, amelyek nem vezethetők le különálló, individuális agyak tanulmányozásából és leírásából.  A tudattartalmak társas konstrukciójának biológiai előfeltételét  az emberi agy azon speciális, reflektív részei képezik,  amelyek mintegy protokollt  vezetnek a többi, alacsonyabb szintű reprezentációkat készítő percepciós működésű kéregterületek által reprezentált tartalmakról, ezeket metareprezentációkba integrálják, majd más agyakkal megosztják, miközben ezek működéséről hipotéziseket formálnak. Az egymás tartalmaira reflektáló – mintegy a többi agy  (feltételezett) tartalmait tükröző – dialógus sorozatokra épülve  bontakozik ki az individuális „én” (self) azzal a meggyőződéssel együtt, hogy szabad akarattal rendelkező, döntésekre képes cselekedeteinkért felelős autonóm lények vagyunk. Mivel kisgyermekkorban azok a neurális struktúrák, melyek az autobiografikus, epizodikus emlékezettartalmak kontextusba helyezéséért felelősek még nem fejlődtek ki, a tudatos ágenciának ez a kulturális eredete homályban marad.

Ez a kora-gyermekkori „amnézia” tény, és valóban alkalmas a szubjektív tapasztalatok és meggyőződések egy részével kapcsolatos különösségérzés magyarázatára. De Du Bois-Reymond kérdése nem az individuális ágencia ontogenetikai levezetésének problémájára,  hanem a tudatos tapasztalat egészének ontológiai státuszára irányul.  Singer okfejtésének ez a része elsősorban azért problémás, mert felcseréli az okot az okozattal. A kultúra mint társas konstrukció ugyanis nem létrehozza, hanem feltételezi a szubjektum jelenlétét, a szubjektív tapasztalás képességét! Az emberek társas világa,  a kulturális jelenségek a társadalmi intézmények, státuszok, tulajdonítások mind tudatos megfigyelőktől függő jelenségek, létrehozásukhoz és továbbfejlesztésükhöz szubjektumok együttműködése (interszubjektivitás) szükségeltetik! Az a tény, hogy eközben a mindenkori kulturális környezet kulcselemei betöltődnek az egyes elmékbe, nem magyarázza meg azt, hogy hogyan jelenik meg a szubjektív tapasztalat egy fizikai világban.

Az  intencionalitásra  képes kreatív elmék hozzák létre azt a jelenségvilágot, amelyet kultúrának illetve társas valóságnak nevezünk, amelynek konstitutív szerepe van a történetileg determinált elmék kibontakozásában, és amelyet akár a tudatos jelenségek kulturális korrelátumainak is nevezhetnénk (CCC =  cultural correlates of consciousness). A szubjektum  így egy fizikai/fiziológiai realitás (NCC) és egy képzelettel és nagyrészt képzeletből formált kulturális/társadalmi szubjektív realitás között létező tünemény, amelynek ontológiai státuszát sem egyik, sem másik irányból közelítve nem tudjuk kielégítően magyarázni. Mindezek alapján belátható, hogy Singer professzor sem találta meg az átjárót a tudatos tapasztalat és annak neurobiológiai korrelátuma, illetve a kultúra konstruált világa és az azt létrehozó entitás között.

De mi az, ami hiányzik egy meggyőző, intellektuálisan kielégítő és tudományosan igazolható magyarázat megalkotásához?  Milyen feltételeknek kellene megfelelnie egy kényszerítő logikájú tudományos megoldásnak? Erre a kérdésre maga Singer professzor ad részletes és világos választ  egy másik tanulmányában.[16] Az emberi gondolkodás – írja itt a professzor – képes a primer érzékszervi tapasztalatok alapján kialakított kategóriahatárokat felülvizsgálni, és olyan magyarázó modelleket alkotni, amelyekben az addig különbözőnek érzékelt és gondolt jelenségek valójában logikusan összetartozónak bizonyulnak – természetükből adódóan. Az ilyen integratív magyarázó modellek akkor meggyőzőek, ha az addig különállónak tartott és eltérő fogalmi készlettel leírt dolgokat egy „metaelmélet” keretében sikerül értelmezni. Ehhez olyan „metanyelv” megalkotása szükséges, amely alkalmas az addig alapvetően különbözőnek gondolt jelenségek egységes leírására. Egy ilyen „metaleírás”  a korábbi értelmezési kereteket is magában foglalja, plusz – és ez a lényeg – magától értődő módon, kényszerítő logikai erővel magyarázza az összefüggést és összetartozást az addig összeegyeztethetetlennek és egymásból levezethetetlennek gondolt jelenségek között.[17]

Az új leírás, a metaelmélet akkor válik általánosan elfogadottá, ha intuitív módon is kielégítő, elegáns, kevesebb elemet felhasználva egyszerűbben értelmez és magyaráz az elméletből következő dolgokat, azaz növekszik előrejelző ereje is. A természettudományok története számos példát szolgáltat ilyen szintézisek megalkotására (az anyag atomelmélete, a kémiai tulajdonságok anyagszerkezeti magyarázata, anorganikus és organikus vegyületek egységes értelmezése, az élővilág molekuláris szervettségének azonosságai, stb.). Singer professzor úgy vélte már 1998-ban tartott előadásának idején is, hogy közeli esély van olyan metaelmélet alkotására, amely a materiális és a szellemi közötti fázisátmenet mindkét oldalát összekapcsolja. Úgy látta, hogy jó ütemben haladnak előre azok a törekvések, amelyek az utolsó akadályokat  is kiküszöbölik az emberi jelenséget értelmező leírórendszerek (azaz a neurofíziológia, pszichológia és filozófia)közötti átjárhatóság útjából. Azonban felhívta a figyelmet az elsietett elméletalkotás veszélyeire is. Az, hogy intuitív módon érezzük, természetes átmenetről van szó, valamint az, hogy a materiális illetve szellemi jelenségek egységes magyarázatának sürgető az igénye, arra vezethet bennünket, hogy az új fenomént  az eddig használt leírás kereteiben értelmezzük, úgy mintha ugyanazon törvényeket követné, mint az őt létrehozó folyamatok. Ez azonban teljesen elhibázott lenne, hiszen  az   emergensnek tételezett jelenség  leírása helyett az azt létrehozó rendszer leírásával próbálnánk megoldottnak tekinteni  a problémát.[18]

Ezzel pontosan körvonalazta annak a hibának az anatómiáját, melyet minden eddigi magyarázati kísérlet sajátja, és amelyet maga is elkövetett, amikor – valódi metaelmélet alkotása helyett – a fizikai/fiziológiai jelenségek térfelén maradva, ugyanazon a leírási szinten (neocortex) további metareprezentációs  agykérgi elemek hozzáfűzésével véli megoldani a tudatos tapasztalat megjelenésének és mibenlétének megmagyarázását.

A test-tudat probléma különössége abban rejlik, hogy nem csak arról van szó, hogy még a láthatáron sincs a megoldására szolgáló metaelmélet; azt sem tudjuk képzelni, hogy annak milyennek kellene lennie, és hogy egyáltalán lehetséges-e számunkra egy ilyen elméletnek a megalkotása. Ennek a ténynek a továbbgondolása késztethette  a 19. század zseniális természetkutatóját híressé vált intuitív következtetésének a megfogalmazására: Ignoramus et ignorabimus.

 



[1] Welche denkbare Verbindung besteht zwischen bestimmten Bewegungen bestimmter Atome in meinem Gehirn einerseits, andererseits den für mich ursprünglich nicht weiter definierbaren, nicht wegzuleugnenden Tatsachen, ich fühle Schmerz, ich fühle Lust, ich fühle warm, ich fühle kalt, ich schmecke Süßes, rieche Rosenduft, höre Orgelton, sehe Rot und der ebenso unmittelbar schließenden Gewißheit: ,Also bin ich’? Es ist in keiner Weise einzusehen, wie aus ihren, gemeint ist der Atome,  Zusammenwirken Bewußtsein entstehen könnte…Ich werde jetzt, wie ich glaube, in sehr zwingender Weise dartun, daß nicht allein bei dem heutigen Stand unserer Kenntnis das Bewußtsein aus seinen materiellen Bedingungen nicht erklärbar ist, was wohl jeder zugibt, sondern auch, daß es der Natur der Dinge nach aus diesen Bedingungen nie erklärbar sein wird.

[2] Emil du Bois-Reymond: Über die Grenzen des Naturerkennens, Leipzig: Veit & Comp. 1872

[3] Gegenüber den Räthseln der Körperwelt ist der Naturforscher längst gewöhnt, mit männlicher Entsagung sein ›Ignoramus‹ auszusprechen. Im Rückblick auf die durchlaufene siegreiche Bahn trägt ihn dabei das stille Bewusstsein, dass, wo er jetzt nicht weiss, er wenigstens unter Umständen wissen könnte, und dereinst vielleicht wissen wird. Gegenüber dem Räthsel aber, was Materie und Kraft seien, und wie sie zu denken vermögen, muss er ein für allemal zu dem viel schwerer abzugebenden Wahrspruch sich entschliessen: ›Ignorabimus‹.

Über die Grenzen des Naturerkennens, 1872, Seite 464

[4] Wolf  Singer világszerte elismert vezető neurobiológus, az MTA tiszteleti tagja. Székfoglaló előadását  2014. január 14-én, „ Philosophical Implications of Brain Research: Discrepancies between First and Third Person Perspective”  címmel tartotta.

[5] Singer, W.: Vom Gehirn zur Psyche. In: Wie entstehen neue Qualitäten in komplexen Systemen? Dokumentation des Symposiums zum 50 jährigen Gründungsjubiläum der Max-Planck-Gesellschaft am 18. Dezember 1998 in Berlin, pp. 56–74. 50 Jahre Max-Planck-Gesellschaft 1948-1998. Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht (2000) A továbbiakban a hivatkozott szövegrészletek eredeti helyének megadásánál egy másik kötetre utalok  (Singer, W.: Der Beobachter im Gehirn. Essays zur Hirnforschung. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2002.), ahol a tanulmány a „Von Gehirn zum Bewusstsein” címmel jelent meg. Továbbiakban: VGzB

[6] „Das Erklärende, unser Gehirn, setzt seine eigenen kognitiven Werkzeuge ein, um sich selbst zu begreifen. Ein kognitives System beugt sich über sich selbst, um sich zu ergründen und im Spiegel seiner eigenen Wahrnehmung zu erkennen. Wir wissen nicht, ob dieser Versuch gelingen kann.” Singer, W.: Über Bewußtsein und unsere Grenzen: Ein neurobiologischer Erklärungsversuch.

[7] Felhívja a figyelmet az idegsejtek, a szinapszisok, a neuro-transzmitterek és a neurohormonok de az agyműködés feltételezett alapvető algoritmusainak százmillió évek  óta változatlan jellegére.

[8] A fogalmat a Nobel-díjas Francis Crick és munkatársa, Christof Koch terjesztette el. Elméletük kiinduló hipotézise az volt, hogy igen nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy a tudatosság különböző állapotai mindig együtt járrnak az agy aktív neuronális folyamataival. (Parallelizmus vagy  korrelációs tudatelmélet.)

[9] The binding problem in perception is concerned with answering the question how information from millions of sensory receptors, processed by millions of neurons working in parallel, can be merged into a unified percept. Binding in perception reaches from the lowest levels of feature binding up to the levels of multimodal binding of information coming from the different sensor modalities and also from other functional systems. The last 40 years of research have shown that the binding problem cannot be solved easily. Today, it is considered as one of the key questions to brain understanding. Forrás:  Rosemarie Velik: From simple receptors to complex multimodal percepts: a first global picture on the mechanisms involved in perceptual binding. Carinthian Tech Research, Villach, Austria, Front. Psychol., 23 July 2012 | doi: 10.3389/fpsyg.2012.00259

http://journal.frontiersin.org/article/10.3389/fpsyg.2012.00259/full

[10] A szinkronizáció az az állapot, amelyben két vagy több oszcilláló neuron csoport ugyanazon a frekvencián működik. A szinkronizált neurális aktivitás számos aspektusának közös nevezője a binding, az a dinamikus folyamat, ami funkcionális kapcsolatot teremt az agy neurális elemei között, a szerveződés hierarchiájának különböző szintjein. A szinkronizált ritmikus tevékenység az emberi agyban zajló kognitív folyamatok mindenütt jelen levő velejárója.

[11]„Metarepräsentationen aufbauen zu können, bringt Vorteile. Gehirne, die dies vermögen, können Reaktio­nen auf Reize zurückstellen und Handlungsentscheidungen abwägen, sie können interne Modelle aufbauen und den erwarteten Erfolg von Aktio­nen an diesen messen. Sie können mit den Inhalten der Metarepräsenta­tionen spielen und prüfen, was die Konsequenzen bestimmter Reaktio­nen wären.”  VGzB S. 71.

[12] „Somit erscheint, zumindest im Prinzip, nachvollziehbar, wie die Funktion des inneren Auges neuronal realisiert sein kann, wie das Sich-Gewahr-Werden seiner eigenen Wahr­nehmungen und Empfindungen über die Etablierung von Metarepräsenta­tionen erreicht werden kann, ohne dass es ontologischer Diskontinuität in der Evolution bedarf. Offenbar ge­nügt es zum Aufbau von Metareprä­sentationen, Areale hinzuzufügen, die auf hirninterne Prozesse genauso „schauen” wie die bereits vorhande­nen Areale auf die Peripherie.” VGzB S. 72.

[13]„Ironically, the best and most striking example of the failure of sciences to unify vertically, in spite of heroic efforts and massive expenditure, is exactly the one that Wilson has bet the most on: the reduction of psychology to neurology. To hear Wilson describe it, the real breakthrough in understanding the mind is ‘cognitive neuroscience’, the attempt to model the neurological mechanisms of intelligence. Now, it is possible for people who are sensible and well informed to disagree about how much has been found out about the way the brain implements the cognitive mind. My view of the matter is, I admit, extreme: namely, that the progress has been negligible to nil.” Look! Jerry Fodor review on Consilience: The Unity of Knowledge by Edward O. Wilson (Little, Brown, 374 pp, £18.99, September 1998, ISBN 0 316 64569 9) In: London Review of Books, Vol. 20 No. 21 · 29 October 1998, pages 3-6 | 2895 words http://www.lrb.co.uk/v20/n21/jerry-fodor/look

[14] … egyáltalán nem világos az, hogy ……mi is a konceptuális és episztemológiai összefüggés a megmagyarázandó kvalitatív sajátosság és a magyarázatul felhozott fizikai sajátosság között. Levine találó kifejezésével élve (Levine, Joseph, Purple Haze — The Puzzle of Consciousness, Oxford: Oxford University Press, 2001.) magyarázati szakadék tátong a fizikai sajátosságok és a tudat kvalitatív aspektusa között.

In:  Altrichter Ferenc: A tudat két aspektusa: intencionalitás és qualia. In: Agy és tudat, Budapest, 2002. 137.

[15] Das Subjekt als kulturelles Konstrukt = A szubjektum mint kulturális konstrukció

[16] Singer, W.: Im Grunde nichts Neues. In:  Der Beobachter im Gehirn. Essays zur Hirnforschung. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2002. S. 171- 180.

[17] „Was vielmehr Not tut, ist die Entwicklung von Metasprachen, in denen Begriffe für die neuen Bezüge zwischen Phänomenen auf beiden Seiten des Phasenübergangs gefunden werden müssen. Dabei wird keine der bisherigen Aussagen, so sie in ihren überkommenen Beschreibungssystemen zutreffen waren, falsch – genauso wenig wie die Aussagen der Disziplinen der klassischen Physik nach ihrer Vereinigung in der Quantenphysik  falsch wurden. Es entstehen lediglich neue Bezüge zwischen vormals unabhängigen Aussagen, und die umfassenderen Metabeschreibungen, die neue Modelle gewinnen an Mächtigkeit hinsichtlich ihrer erklärenden Funktion und ihrer praediktiven Potenz.“ Singer, W.: Im Grunde nichts Neues S. 179.

[18]Singer, W.: Im Grunde nichts Neues S. 179. In:  Der Beobachter im Gehirn. Essays zur Hirnforschung. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2002.

Nincs hozzászólás

Szóljon hozzá most!

Anti-Spam Quiz: